A népszerű tévés, Vujity Tvrtko tartott gondolatébresztő előadást Ajkán

A népszerű újságíró, riporter, televíziós személyiség megosztotta a közönséggel, hogy szülővárosából, Pécsről azzal az elhatározással indult útjára, hogy teljesíti vágyát: beutazza a földet, eljut a világ szinte minden tájára.

A publikumnak a bő két óra alatt lehetősége adódott a Vujity Tvrtko által megosztott élményekből, szívszorító, vagy éppen meghökkentő történetekből, vetített videókból, fotókból megérezni az emberi lélek épülésére szolgáló csodát, vagy bepillantani a pokol legmélyebb bugyraiba.

Előadását azzal a kilenc évvel ezelőtti világméretű közvélemény-kutatási eredménnyel kezdte, amelynek során 120 országban vizsgálódtak arról, hogy ki mennyire elégedett az életével. A boldogság tekintetében a dánok abszolút vezetők. Náluk mindig süt a nap, a pohár rendszerint félig tele van. Az élvonalban őket követik a svédek, norvégok, svájciak, kanadaiak és az amerikaiak. Mi magyarok, a lista a 117. helyén kullogunk. Van hova fejlődnünk elégedettség tekintetében. Alapvetően pesszimista nemzet vagyunk, az előadás célja mégis az volt, hogy ha egy kicsit tágabb perspektívából szemléljük a világot, benne magunkat, megváltozhat életünk negatív megítélése. A pozitív változásért Vujity Tvrtko a saját eszközeinek határain belül mindent megtett.

Számtalan helyen járt a nagyvilágban. Fiatalon közvetlen közelről látta a háborút, járt Csernobilban, hogy meg­győződjön arról, mire képes az ember, ha rosszra használja a tudását. Magával kapcsolatban elárulta, szénbányász volt az édesapja, az újságírást Miamiban tanulta, otthonában jelenleg 64 kilogrammnyi jegyzetet, dokumentumot őriz, mert ügyel arra, hogy minden, amit munkája során állított, az igazolható és ellenőrizhető legyen.

– Nekem 18 évvel ezelőtt augusztus 11-én megváltozott az életem. A repülőről Budapesten ugyanis leszállt velem a második világháború legutolsó hadifoglya. Amikor eljutott hozzám az információ, hogy vélhetően Tatárföldön egy elmegyógyintézetben – amely egyébként börtön is – találhatom meg a második világháború utolsó hadifoglyát, aki ráadásul származását tekintve magyar, lehetetlen küldetésnek tűnt – mondta. Hozzátette, medvevadásznak álcázták magukat az operatőrrel, sok egyéb kaland árán jutottak el Toma Andráshoz, az említett utolsó hadifogolyhoz, aki nem rögtön ugyan, de egy katartikus pillanatban a Szózatot szavalta magyarul, örökre az elméjükbe vésve a pillanatot.

Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy lássuk, mennyire szerencsések vagyunk, az előadó bemutatta a világ egyik legzártabb diktatúráját, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot, ahol hivatalosan is eltörölték az időszámítást, és mindent nagy vezérükről neveztek el. Szót ejtett a türk­menisztáni diktatúráról is, ahol szinte minden lehetséges, csak egy feltételt kell mindig és minden körülmények között teljesíteni, mégpedig nagyon kell szeretni minden türk­mének szent atyját, aki olyan rendeleteket hozott, mint a könyvtár bezáratása, mondván, ne olvassanak, hanem dolgozzanak a parasztok, vagy éppen a balett betiltása.

Legnagyobb példaképéről, a mindössze 119 centiméter magas ausztráliai, szerb származású Nick Vujicicról szeretettel beszélt. Harmincöt évvel ezelőtt a világ egyik legritkább genetikai rendellenességével, négy végtag-hiánnyal született. Ő az a férfi, aki fiatal kora óta arról beszél nekünk, ép testben élőknek, hogy miként lehetünk boldogok. Évekkel ezelőtt ezt a férfit Vujity Tvrtko elhozta a magyaroknak. Előadásait telt ház fogadta, szó szerint itták a szavait. Az újságíró elmondta, megtanulta Nicktől, hogy az életben a hit és az elszántság mellé még kell egy dolog: a humorérzék. Nick szerint csak győzelem van és tanulság, vereség soha.

Az újságíró egy kisfilm segítségével felhívta a figyelmet arra, hogy amikor válogatott sportolókat érintő tragédia történik, a gyász időszaka alatt a fájdalom ereje győztes teljesítményre sarkallja az életben maradott sporttársakat. A megdöbbentő képsorok mellett a sport humoros oldalát is érintette. A közönség megtudta, miként lehetett egy magyar fiatalembernek kongói útlevele, aminek a révén, mint Közép-Afrika egyetlen szlalomsízője kijutott az olimpiai játékokra, nem létező sportmúlttal a háta mögött. Végül egy amerikai kislány történetén keresztül bemutatta: a lehetetlennek tűnő helyzetek is végződhetnek sikerrel. Két magyar edző vezetésével, szilánkos csípőcsonttörés és súlyos bokasérülés után röviddel a gyermek megszerezte a csapataranyérmet.

Emberfeletti küzdelmekből, példás újrakezdésekből, emberi tartásból, elgondolkodtató utazásokból nem volt hiány az est folyamán. Útravalóként volt mit belepakolni a közönségnek a képzeletbeli bőröndökbe. A döntés, miként folytatják tovább útjukat, csakis rajtuk áll.