A szerzetes Isten vonzásában él – Széchenyi-díjat kapott Barsi Balázs ferences szerzetes

A nagyböjti lelkigyakorlat szünetében beszélgetünk. Kik a résztvevők, honnan érkeztek?

– Az ország minden részéről. Nem is tudunk mindenkit fogadni. Közülük többen tanítványaim voltak Esztergomban, a ferences gimnáziumban, ahol orosz–magyar szakos tanárként dolgoztam, a fiatalok már a gyermekeiket is hozzák. Közben megérkezett egy zarándokcsoport is. Ez egy nagyon intenzív képzés, fel kell ragyogtatni az embereknek az egyház igazi mélyét.

Mit gondol, nyitottak, fogékonyak ma az emberek?

– Ezt a fogékonyságot ki kell művelni. Éppen erről beszéltem az imént, hogy nem jó mindenre nyitottnak lenni; abnormális ember, aki mindenre nyitott. Képzeljük el, ha egy művész nyitott lenne a giccsre is, vagy egy orvos az egészségügyi babonákra. Az értékekre kell nyitottnak lenni. Az a nyugat-európai civilizáció, mely meghirdeti a mindenre való nyitottságot, abszolút bezárkózik az Isten-kérdés előtt.

Úgy értem, a kereszténységre, Jézus Krisztus üzenetére nyitottak-e?

– Képesnek kell lenni, hogy keressük az igazságot. Az igazság megszabadít titeket, mondja Krisztus. A végső igazság nem valami, hanem Valaki. Jézus Krisztus. Nem katolikusok és keresztények vagyunk az igazság birtokában, de boldogok vagyunk, ha megtaláljuk azt.

Mikor, hogyan döntötte el, hogy pap, szerzetes lesz?

– Hároméves koromban. Szerzetessel addig még nem találkoztam. A plébánián volt két apáca, láttam, hogy mindig imádkoznak. Gyerekként elhatároztam, hogy pap leszek. De nem én, hanem Valaki határozott rólam, Valaki megtalált engem. Ebben az örömben, vonzásban nőttem fel. Ez egy hívás, akkor lettem volna boldogtalan, ha itt kellett volna maradni. Mások azt gondolják, a szerzetes lemond a házasságról, nőről, önakaratról, anyagi javakról. Ez nem igaz. Én egy vonzásban élek. Én ezt elfogadtam. A szerzetesség prófétai állapot. Nem azt jelenti, hogy a szerzetes megmondja a jövőt; a próféták az Úristentől kaptak és kapnak üzenetet. A jelen helyzetet látták, látják Istennel kapcsolatban. A keresztény ember is megéli az Istennel való kapcsolatot, a szerzetes annyira, hogy lemond a családi életről.

A szerzetes olyan valaki, aki lehet, hogy gyarlóbb, mint a többi keresztény, de Isten vonzza őt.

Vannak ma ferences szerzetesek? Fiatalok is választják ezt az életformát?

– A miénk a legszámosabb rend. Két fiatalt vehettünk fel évente, és nekik tanároknak kellett lenniük. A mi rendünkben vannak középkorúak, fiatalok is. Ma általában idősebbek, huszon- és harmincévesek vállalják az elköteleződést, és ez így van jól. Mikor annak idején én beléptem a ferences rendbe, sokkal érettebbek voltak a fiatalok, ma lassabban érnek. Jó, ha a fiatal tudja, mit vállal, mikor Krisztusnak adja az életét.

Tanított gimnáziumban, egyetemen. Mennyire fontos önnek a tanítás?

– Még most is tanítok, katolikus liturgikát egyházzenészeknek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Fontos a tanítás, de a nevelés kell, hogy elsődleges legyen, a tanítás a nevelésen belül történjen. A tanítás az élet egészéről szól, az oktatás az egész ember kifejlődésének része.

A Széchenyi-díjat nemzedékeken átívelő igehirdetői, teológiai tanári, valamint lelkiségi irodalmi és műfordítói munkásságának elismeréseként kapta. Honlapján hosszú a listája a műveinek, beszédeinek, Szentírás-magyarázatoknak, elmélkedéseknek.

– Minden beszédet leírok, pappá szentelésem, 1971 óta. Nagyon ritkán rögtönzök. Az igehirdetés és az előadás kommunikáció. Nem azt jelenti, hogy én tudom az igazságot és a hallgatók nem tudják. A keresztény, aki igazán elfogadja Krisztus istenségét, emberségét, megváltó halálát, mindent tud, de mikor a pap részletesen kifejti, ráébred, hogy ezt ő is tudta volna. Ezek a ráébredések csodálatosak. Így születtek a könyvek, a naplótöredékek. Én magyar és világirodalom szakos, valamint orosz nyelv szakos középiskolai tanárként végeztem. Mindig szerettem az irodalmat, de igazán a nyelv, a nyelvészet ragadott meg. Az irodalom politikával átitatott, de a nyelvészetben nem lehet ideologizálni. Nagy kimaradás az életemből, hogy irodalmat nem taníthattam, mert olyan sok oroszórát kaptam. Az irodalomtól azonban sosem szakadtam el, sokat olvastam. Az orosz és a francia írók a kedvenceim. Az orosz szerzők közül – talán meglepő, mert azt mondják rá, hogy ateista, de egyáltalán nem az – Csehov.

Hogyan fogadta a Széchenyi-díjat? Egy lelki embernek biztosan nem lényeges a kitüntetés, mint másoknak.

– Nem fontos, mikor megkaptam a díjat, bennem is hasonló kérdéseket vetett fel. Az ember keresi a jelentőségét, és a végén nagyon boldog lesz tőle. Kiderül, hogy az igehirdetés kiment az úgynevezett templomfalak közül. Túlment rajtam. De a zeneszerzőn is túlmegy a zenéje, nem őt hallgatják, hanem a zenéjét.

Bibliai példával élve volt hatása a magvetésnek.

– Valószínűleg olyanok fogtak össze, hogy megkapjam a díjat, akik ezt nálam jobban értékelik. Én csak azt látom, hogy készülnöm kell, megint készülnöm kell, és sosem készülök el. Változtatok az igehirdetésen, előadáson, és még mindig nem jó.