Óbudavár, ahol a tettrekészség nem hiányzik senkiből

Pintér László 2012 óta él Óbudaváron, mint mondja, véletlenül alakult úgy, hogy egyszer egy közeli ásatásról ezen az útvonalon indult haza. – Megfogott a falu szépsége, nyugalma. Ez egyébként félig-meddig látszat, nyáron eszméletlen mennyiségű autó halad itt át, szezonban olyan a főutca, mint a Nagykörút – állítja nevetve a régész, s bár nehéz ezt elképzelni a békésen ásítozó porták között, hiszünk neki, mégiscsak ő az, aki itt lakik a főutcán. Nem sok választása van errefelé az embernek: Óbudaváron mindenki a főutcán lakik. Leszámítva azt a néhány családot, aki meg az Irtásdűlőn, ahol főleg bortermeléssel foglalkozik a lakosság, de akad ott néhány vendégház is.

Megtudjuk, 1836 táján épült a jellegzetes Balaton-felvidéki barokk templom, amely olyannyira jellegzetesre sikeredett, hogy ennek mását építették fel a szentendrei skanzenben. Kutatták a belső templomfalakat Óbudaváron, ám mivel még nem világos, hogy a számos, egymáson található festékrétegből melyik az eredeti, a skanzentemplom falait egyelőre meghagyták hófehérnek. Biztos, ami biztos.

A faluban működik a Családok a Családért Egyesület, a Magyar Schönstatt Család központja is, mely sok egyéb mellett egy különleges ösvénnyel, a házaspárok útjával gazdagítja a települést. Az út a Schönstatt-kápolnától indul, és közel másfél kilométerrel később oda is vezet vissza. Az erdőn-mezőn át vezető ösvény tizenöt állomása a házasság fontos eseményeit, fordulópontjait jeleníti meg, s arra sarkallja a párokat, hogy életük mérföldköveiről beszélgessenek.

A Szent Márton-parkról Pintér László azt meséli, hogy az óbudaváriak az utóbbi években folyamatosan csinosítgatták. Mutatja az istállóból átalakított pihenőt, a szabadtéri kemencét és a kristálytiszta forrásvízre épült nevezetességet, a mosót is, melynek boltíve alatt a helyi asszonyok egykor a szennyest szapulták. A szomszédos, hasonló formájú pinceüregben pálinkafőző üzemelt, de Pintér László szerint azt már nem indítják újra. Van egy kiváló vöröstói pálinkafőző, ő megteszi azt, amit a környékbeli falvakért meg kell tenni – jegyzi meg a régész elmosolyodva. Kifejti, a valószínűleg már az Árpád-korban is létező falu egykor a budavári káptalan birtoka volt. Neve előbb Budaváry, majd Óbudavár lett, de nem ám akárhogy, szigorúan egybeírva. Csak semmi kötőjel! Megalkudott efelől az országos községi törzskönyvbizottság száztizenhárom éve, ahogy azt a pihenőparkban álló emlékmű is jelzi. Jóravaló látogató tehát még gondolatban sem zsiványkodik a falu nevének kötőjelezésével (Ó-Budavár), nem háborgatjuk hát tovább a településnév-törvényt, felkutatjuk inkább a falu határában legelésző kecskenyáj urát, Szabó Bálintot, aki a családi ház konyhaasztala mellett, gerendáról lógó szárított virágcsokrok között fogad. Készségesen, bár a gazdálkodásban és sajtkészítésben elért eredményeiről csak szerényen mesél, arról meg, hogy magyartanár és összehasonlító irodalomtudomány szakon végzett, épp csak egy ironikus félmondatban.

– Kertész Imréből írtam a szakdolgozatomat. Nem sok köze van ahhoz, amit ma csinálok – teszi hozzá nevetve. Bálint budapesti, felesége, Anna családja óbudavári. A pár előbb egy ideig Pesten, majd Bécsben lakott, dolgozott, aztán felújították az óbudavári házat, melyben ma hat gyermekükkel élik a vidéken újrakezdők dolgos életét. 2008-ban, három kecskével indult a sajtkészítő családi vállalkozás, azóta közel száztagúra hízott a kecskeállomány, és tehenekkel bővült a gazdaság.

– Nagy a kereslet az ízesített sajtok iránt, bár azokból most egy kicsivel kevesebbet csinálunk, mert én nem annyira szeretem. Biztos a nevelői véna is dolgozik bennem, hogy mégiscsak a sajt íze domináljon egy sajtban, ne a petrezselyem vagy a fokhagyma. A krémsajtokhoz illik az ízesítés, de a lilahagymás sajt iránti igényt például egyáltalán nem értem – fejti ki immár Bálint, aki kísérletezései során végleg leszámolt a deviáns tejtermékekkel. A falu kapcsán elmondja, bár autó nélkül nehéz lenne itt az élet, nem kell megijedni, a völgyben máshogy működnek a távolságok. – Egy nagy faluban is előfordul, hogy két kilométert kell menni a boltig, csak míg ott a faluban maradok, itt már átjutok a következőbe.

– Mencshely után, ahogy az éles kanyart bevesszük, nekem még ma is összeszorul a szívem, amikor ez a látvány elém tárul – vallja Végh Tamásné polgármester, aki itt született, az alsó osztályokat Mencshelyen, az ötödiket, hatodikat, nyolcadikat Balatoncsicsón, a hetediket Szentantalfán járta. Nem mindig volt egyszerű, megoldották. – Volt egy járat reggel háromnegyed hatkor, télen azzal mentünk iskolába. Én segítettem a tanítónőnek befűteni és kitakarítani, mert én hajnalban már ott voltam, amikor ő megérkezett – emlékszik vissza a polgármester. Ma már falugondnok viszi-hordja a gyerekeket a csicsói iskolába, a szentantalfai óvodába, délben ebédet szállít az intézményeknek, meg Óbudaváron az azt igénylőknek.

A falu vezetőjétől megtudjuk, tizenkét nyugdíjasuk, tizenhét kiskorú lakosuk van, összesen hatvanhatan élnek itt. Magától értetődő, hogy mindenki ismer mindenkit, de Szabó Bálint korábban arról beszélt, nemcsak a faluban, az egész völgyben. Eleinte kissé kétkedve hallgatom a meseszerű történeteket az öt falucska, Óbudavár, Szentjakabfa, Balatoncsicsó, Szentantalfa és Tagyon között húzódó testvéri összefogásról, mely kívülről valami különleges, megbonthatatlan egységnek tűnik. Az otthonukról kérdezzük őket, a völgyről mesélnek. Végül megértem: nincs Óbudavár völgy nélkül, és fordítva.

– Ez az öt falu a Nivegy-völgy, erről mindenki így beszél. Balatoncsicsóba járok boltba, oda jár iskolába a fiam is. Mi itt együtt élünk a völgyben. Nem az számít, hogy ki melyik faluban lakik, hanem az, hogy ha valamiben segíteni kell, ki ér rá hamarabb – véli Pintér László. Azért óva int, nehogy a túlidealizálás csapdájába essek, már ami a völgyet és a falut illeti. – Vannak ellentétek, vannak barátságok, ahogy az emberek között lenni szokott. De a tettrekészség, hogy a faluért tegyen valamit, nem hiányzik senkiből. Akármilyen pillanatnyi ellentét feszül is az emberek között, azt a közös ügyek érdekében mindig sikerül félretenni – összegzi röviden.

Tetszik ez a természetesség. Az itt-ott vadregényesre hagyott udvarok, a rohanó valóságból kihasított, tündérligetszerű park. De a Nivegy-völgyi testvériség is tetszik. Ahogy az öt település összeszokottságában, egymásrautaltságában összetart, mint egy középkori lovagregény hős szövetségesei. A Nivegy vagy Nevegy szó a szláv nevigyből származik, jelentése: nem látható, rejtett. Tetszik az is, hogy az erre utazókat Óbudavár engedi le a nem látható, rejtett völgybe. És ez a völgykapuőr, ez a mesebeli testvérek között is legkisebb fivér kikéri magának a túlidealizálást. Természetes itt a mosó, a kecske, a naponta sürgő-forgó falugondnok, és természetes, hogy van itt minden, ahogy az emberek között lenni szokott. Akárcsak az, hogy a völgy összetart. Így zajlik az élet errefelé.