Kováts György a világbajnokságon egyéniben és csapatban is remekül teljesített

A már nemzetközi szinten is ismert sportoló szereti kihívások elé állítani saját magát. A közelmúltban egy emberpróbáló világverseny okán egészen Amerikáig repült, ahonnan, egyéni eredményét tekintve, 25 kilométeren keresztül 31 akadályon át, a korosztályában a 23. helyen végzett. Másnap csapatban, egy nüansznyival rövidebb útvonalon, akadályokkal szintén bővelkedő terepen, társaival, Kívés Bendegúzzal és Mészáros Lászlóval a 14. helyen érkeztek célba. A verseny alatt átélt, szavakkal bizonyára nehezen körülírható tapasztalatairól, élményeiről kérdeztem. Vajon mennyire visel meg egy sportolót egy ilyen hosszú utazás? Volt-e elegendő idő az átállásra, okozott-e egyáltalán gondot az aktív sportembernek a jet lag jelenség?

– Nem éreztem zavaró hatását a gyors időzóna-átlépésnek. Ám a megérkezésünk Amerikába meglehetősen hosszúnak és kalandosnak bizonyult. Az első szálláshely San Franciscóban mindenkiben mély nyomott hagyott. Okozott némi izgalmat az ottlét, mivel még az épületen belül is lépten nyomon kétes alakokkal, vélhetően kábítószer hatása alatt lévő egyénekkel találkozhatott az ember.

Egy gyors felajánlásnak köszönhetően szerencsére a következő napokat már kitűnő helyen, szép és igényes környezetben tölthettük. Kellemes és biztonságos közegben tudtam felkészülni az előttem álló két hosszú versenynapra – mondta György.

Másnap még 300 kilométert autóztak, míg Lake Tahoe városába, a verseny helyszínére értek. Az igazi amerikai, – hegyekkel, tavakkal körülölelt – üdülőkörzet mintegy 2000 méter magasságban azonban már igényelt némi hozzászokási időt a megmérettetést vállaló versenyzőktől.

Nehezen ugyan, de megbirkózva a magaslati levegővel, kitűnő edző terepen találták magukat. Élesben világbajnoki egyéni futammal indult a megmérettetés az ajkai sportember számára. Annak ellenére, hogy 250 spártai harcos volt bezsúfolódva a palánk és a rajtvonal szűk metszete közé, mégis sikerült az élbollyal elrajtolnia.

– Az első nyolc kilométeres szakasz csak felfelé vezetett, sziklás ösvényeken, többek között olyan akadállyal nehezítve, mint a negatívba viszszahajló fal átmászása, amire ugyan sokat edzettem, de a teljesítése ott, 3000 méter magasban, erősen oxigénhiányos állapotban, egy intenzívebb verseny tempónál extrém megterhelést jelentett. A hegy tetején 20 fokkal volt hidegebb, ami hatványozottan nehezítő körülmény volt a helyszínen – emlékezett vissza György, aki télen itthon még mínusz 13 Celsius fokban is edzett.

A verseny azon kritikus pontja, amikor a maximum ötfokos tóban kellett úsznia nagyjából öt percen keresztül, különösen megterhelte. Az idő, ilyenkor úgy tűnik, ólomlábakon jár, amit bizonyított az a tény, hogy sokan ezen a ponton adták fel a versenyt. Többen hipotermiásak lettek. Voltak, akik az öt perces vizes feladatot még teljesítették, de a fagyos szél hatására a vizes ruha még inkább lehűtötte a testet, amelyet több élvonalbeli dobogó esélyes versenyző sem bírt elviselni, mesélte György.

Igaz lehet talán a mondás, hogy minden fejben dől el? Az ajkai sportembernek vajon hogy sikerült túljutnia a holtpontjain egy ilyen kemény versenyen? – Valahol az oxigénhiány és a megfagyás küszöbén, egyetlen megoldást láttam magam előtt: mozogni és nem megállni.

Egy nagy és jéghideg kőgolyó cipelése után, körülbelül 50 méternyi szögesdrót alatti kúszás következett, amikor olyan erős homokvihar tört ki, hogy az előttem kúszót nem is láttam, csak hallottam amint vacog és sziszeg. A szervezőknek a pálya ezen szintjén még mindig sikerült fokozniuk a nehézséget, amikor már szinte a lehetetlennel küzdöttünk. A dárdadobás fagyott ujjakkal, a 30, illetve 40–50 kilogrammos homokzsák és vasgolyó cipelése kimerült testtel meredek hegyen felfelé, olyan megterhelést jelentett a szervezetemnek, hogy éreztem, amint az oxigénhiány, a hideg, a cipelt súly miatt egyre homályosabban látok.

Csak álltam és remegtem, mígnem Szabó Pali, akivel együtt jöttünk, észrevette és átölelt, hogy melegítsen. Ezt látva egy amerikai versenyző is csatlakozott, így nem csak a hipotermiától mentettek meg, hanem lelkileg is olyan erőt adtak, amivel be tudtam fejezni a versenyt. A holtponton túl már csak lefelé vezetett az út. Az utolsó akadályt egy maréknyi magyar szurkoló és barátok biztatása mellett teljesítettem, akik a végén a magyar zászlót a kezembe adva biztattak, hogy fussak, mert pár lépésnyire a cél, amiért egész évben küzdöttem. Feledhetetlen érzés volt – mondta a sportember, aki másnap még képes volt arra, hogy csapatban is elinduljon, egymást bátorítva, segítve. Társaival együtt a 14. helyen végzetek. Vajon mennyi terhes és örömteli pillanat maradt meg a versenyzőben? – Nem tagadom, volt olyan kósza gondolat bennem a kemény megmérettetés alatt, hogy én ide soha többé nem jövök, de azt kell mondjam mégis, hatalmas élmény volt fotósok, videósok hada előtt a világ legjobb sportolóival együtt ott állni a rajtnál, egy világbajnokságon.

A verseny teljesítése pedig egy olyan lélekerősítő, amitől csak több lehet az ember – jegyezte meg György és hozzátette, hogy a segítői és támogatói nélkül nem sikerülhetett volna mindezen élmények sokaságát megtapasztalnia, ezért nagyon hálás és már most a következőre készül. Szurkoljanak neki, megérdemli!