Kétszemélyes téboly

Noha az amerikai kritikusokat megosztotta, a világ többi részén sikernek bizonyult, s a közönség is vevő volt rá. Eredetileg csak egy filmre terveztek, mégis itt a folytatás: az író, rendező szabad kezet kapott a stúdiótól. Arthur Fleck (Joaquin Phoe­nix), vagyis Joker börtönszanatóriumban ül, a tárgyalására vár. Tettei valóságos mozgalmat indítottak el, filmet készítettek róla, ő mégsem találja önmagát. Megismerkedik egy rajongójával Lee-vel (Lady Gaga), aki kihozhatja belőle az igazi énjét.

Az előd diadalmenete után Phillips azt csinált, amit akart. Hiába támadták sokan, hogy romantizálja az erőszakot, káros üzenettel bír, a Joker olyan embereket is a mozikba csábított, akik nem néznek mélyebb, drámaibb alkotásokat. Ez önmagában bravúr, s adná magát, hogy hasonló vonalon mozogjon a folytatás, a direktor mégis szembement az elvárásokkal. A Kétszemélyes téboly musical, mely egyszerre izgalmas és furcsa döntés. A cselekményvezetés is mást ad a vártánál, hiszen részben börtönfilmet, részben tárgyalótermi drámát kapunk számos dalbetéttel. Bizarrnak hangzik, a potenciál azonban ott van valami autentikus dologra. Phillips lázadása becsülendő, ám hiába tűnik radikálisan másnak, a második felvonás túlságosan támaszkodik az elsőre. Érdemi történet nincs, a korábbi eseményeket mesélik újra, amivel az a probléma, hogy mindezt már láttuk.  

Joker szeretetre éhezik

A Jokerben egy karakter születését láttuk, ahol a főhős elkeseredettségében az erőszakhoz fordul, s válik a bohócsminkes ámokfutóvá. Ehhez képest itt visszatáncolunk. Katalizátor Lee, a mentsvár, a megszállott rajongó, noha céljai nem önzetlenek. Manipulatív, és meg akarja kapni amiért jött, az a valami pedig maga Joker. Nem érdekli Arthur, nem a traumatizált kisembert kívánja, hanem a magabiztos és kiszámíthatatlan őrültet. Ez a Kétszemélyes téboly legnagyobb erénye. Kiváló érzékkel ás bele a sztárkultuszba, az ebből fakadó nyomásba, megfelelési kényszerbe. A főhős elfogadásra, szeretetre éhezik, de ehhez az kell, hogy teljesen átlényegüljön. Vívódó lelkiállapotát hivatottak lefesteni a zenei betétek, melyek helyenként kreatívan simulnak a jelenetek közé, ám a legtöbb esetben lassítják a tempót. A musicalköntös mindig magában hordoz egy elemeltebb hangulatvilágot, de jelen esetben így is sokszor feltűnnek illogikus elemek. Kár, hogy a gyors egymásutánban történő pálfordulások nem elég megalapozottak, így több kérdést felvetnek, még ha a zárás komor valósága gyomorba is vágja az embert. 
Joaquin Phoenix másodszor is remekel a szerepben, s talán elsőre furcsa lehet az éneklős szegmenseknél, de sikerrel megbirkózik a kihívással. 
Lady Gaga korrekt, a daloknál igazán brillíroz, és kihozza a legtöbbet a karakterből.
A Kétszemélyes téboly mindenképp merész vállalás, aktuális reflexió a hírnév nyomasztó hatásáról, a sztárkultusz jelenségről, mely pillanatok alatt felemel, ám ugyanilyen gyorsan a földre taszít.

Péter Zsombor