Gyémántlakodalom Mezőlakon: a Tompa házaspár 60. éve házas

Ezek a mondatok hangzottak fel nemrégiben a mezőlaki kultúrház falai között, ahol különleges ünnepre gyülekeztek a meghívottak és a helyi nyugdíjas klub tagjai. Közülük ketten, a Tompa házaspár adtak okot az ünneplésre. Az ünnepre terített fehér asztalok mellett jóbarátok, rokonok ültek, gyertyák formálták meg a hatvanas számot. Mária néni és Lajos bácsi nem tréfál a házassággal. Anyakönyvvezető és tanuk előtt erősítették meg hatvan évvel ezelőtt, 1952. március 29-én, Békáson tett fogadalmukat. Ők ismerik és hiszik a mondást: egyszer és soha többé, ennyi az élet. Ebben az egyben kell jónak, tökéletesnek, boldognak lenni. Köztudott, hogy egy fogadalom örök és visszavonhatatlan. Tudják ezt ők is, hiszen egymás kezét fogva, együtt mondták el: - Ünnepélyesen kijelentem, hogy a hatvan évvel ezelőtt megkötött házasságomat az igen szó kimondásával megerősítem. Mindezt aláírásukkal is igazolták, majd pezsgős koccintással oldották a könnyeket csalogató pillanatot. Az ünnepi aktust követően Horváth János, Békás polgármestere üdvözölte az örökifjú, mosolygós párt. - Mi a titok, mi az az erő, ami képes ilyen erősen összefogni e két embert? Csak a szemükbe kell nézni, és figyelni, ahogy egymásra tekintenek - fogalmazott, majd átadta a település ajándékát, egy hatalmas virágkölteményt. A nyugdíjas klub tagjai jókívánságaikat egész műsor formájában tolmácsolták: dallal, verssel köszöntötték a „friss” házasokat. Molnár Kálmán, a mezőlaki Általános Művelődési Központ nyugalmazott igazgatója egy Százhalombattáról küldött csokorral lepte meg Lajos bácsiékat, a virág Tóth Mártától, a párt 1952-ben összeadó Tóth Sándor lelkész lányától érkezett. Nagy Gábor, Mezőlak polgármestere tréfás pohárköszöntőt mondott, mosolyt csalva  Marika néni, Lajos bácsi és a hallgatóság arcára. A konyhában” már készült az ünnepi vacsora, aminek külön érdekessége volt, hogy a „fiúk” főzték, hat tyúkot áldozva az ünnepi alkalomra. A fogásokat - ahogyan ez ilyen alkalmakkor illendő - vőfély „konferálta” fel.

- Hogyan lehet eddig kibírni egymás mellett? - nevet kérdésemre Marika néni. - Hát úgy, hogy mindig az asszonynak kell engedni. A férfi nem enged, de valakinek engedni kell - foglalja össze az örökérvényű bölcsességet.  Persze akkor is kiérzem szavaiból a tréfát, ha Lajos bácsi minderre szaporán bólogat. Aztán mesélnek. Nem volt könnyű életük -  mondják.  Marika néni osztrák lányként került Békásra, Lajos bácsi megjárta a frontot, a fogságot, amikor összekerültek, csak a szorgalmuk volt. Aztán közösen, szépen lassacskán mindent előteremtettek: az otthont, a megélhetést, a családot. Több mint harminc évet dolgoztak a pápai textilgyárban. Ma is Békáson élnek, egy varázslatos kicsi házban, virágok között, a hosszú, küzdelmes, munkás évek után élvezve a nyugdíjas létet. Barátaik nagy részét is ennek az időszaknak köszönhetik: tagjai a mezőlaki nyugdíjas klubnak, rendszeresen járnak át a településre. Mit átjárnak, egyenesen szállítják őket, mert nem lehet nélkülük együttlét. Lajos bácsi érti a tréfát, humora rendkívül népszerűvé tette a tagok körében. De nem csupán ezért szervezték meg számukra a gyémántlakodalmat. Azért is, mert tudják: az időskor derűje, a jó közösség, a kölcsönös szeretet semmivel sem pótolható.