Mindenkit érhet baleset

Emlékszem, évekkel ezelőtt először találkoztam a balatonfüredi Navratyil Sándorral. A lakásában és a munkahelyén is beszélgettünk. Megdöbbentem, mennyire jóképű és attól is, ahogy túltette magát tragédián, amit átélt, miközben pörögve intézte dolgait, igazította el kollégáit, mesélt a balesetről, amely miatt élete hátralévő idejét tolószékben kell töltenie. Eleinte még borzasztó óvatosan fogalmaztam, vigyáztam a mondataimra, nehogy megbántsam, mert ilyenkor azt hisszük, hogy ők (vagy éppen mi?!) szuperérzékenyek. Aztán kiderül, hogy ez egyáltalán nincs így.

Sándor szervezte a tihanyi tolószékes nemzetközi teniszversenyt, később az első magyar téli paralimpikon volt. Amellett, hogy ő alapból igényelte a rendszeres sportolást, igyekezett sport- és sorstársain is segíteni, hiszen a legfontosabb, hogy tudatosuljon a sérültekben: van teljes élet a baleset után is.

Hasonló volt a forgatókönyv, amikor Bélafi Szilárddal találkoztam. Az ősi fiatalember vak, gyermekként veszítette el látását. Az első percekben még azt sem tudtam, hogyan kell viselkednem a történeteket hallva, melyek arról szóltak, hogy édesapja segítségével autót vezetett. Ám annyira természetesen, mi több szórakoztatóan és magával ragadóan mesélt ő is, hogy gyorsan feloldódtam. Később már a lányokról és sok egyébről is teljesen kötetlenül csevegtünk, szinte alig volt olyan mondata, amelyben humorosan ne tett volna megjegyzést a vakságából fakadó kiszolgáltatottságára (például, amikor a csörgőlabda válogatottal Kanadába repültek, akkor nevetve mondta: öregem néhány órát körözhetett volna velünk gép Pest felett, úgy sem vettük volna észre hol szállunk le...). Aztán lefutotta a maratont, azóta többször is és boldogan él, miközben példát mutat sorstársainak akaratból, vidámságból, abból, hogy meg kell próbálni legyőzni a totális csőd érzését azután, hogy meggyógyul valaki.

Hogy mennyire nehéz ilyen nagyszerű embernek lenni, azt jelzi: iszonyú kevesen vannak, akik olyanok, mint ők.