Katasztrófa vagy megújulás?

- Katasztrófa felé halad a civilizációnk. Tanár úr könyvének címe: Titanic-szindróma is erre figyelmeztet, amire ráerősít az alcím: Kis világi eszkatológia. Ennyire reménytelen lenne a helyzet? Süllyedünk?

- A Titanic gőzös közel száz évvel ezelőtti tragédiája azt hiszem mindenki számára ismeretes. Erről a hajóról tervezői azt állították, hogy nem süllyedhet el, a tragédia mégis bekövetkezett. Lehetetlen nem érezni párhuzamot a Titanic-kal történtek és a Föld űrhajó jelenlegi állapota között. Én azt hiszem, hogy civilizációnk szintén jéghegyek felé halad. Az egyik jéghegy a társadalmi-gazdasági konfliktusok széles köre, a másik jéghegy pedig a természeti környezettel kialakult konfliktusok összessége. Nyilvánvalóan, valamilyen módon ezt a két jéghegyet el kellene kerülni. Ráadásul a Föld sajátos űrhajó is, mert ebből nem tudunk kiszállni és ennek az űrhajónak nincs hova leszállnia.

Ami könyvem alcímét illeti, tudjuk, hogy az eszkatológia a teológiának az a területe, ahol a világ, az emberiség jövőjével, végső kérdéseivel foglalkoznak. Ebben az esetben a világi jelző azt jelenti, hogy a témát racionális belátással szeretném megközelíteni. Hogy valóban katasztrófa felé haladunk-e, megítélésem szerint az emberi személyiségtől fog függeni, hogy kialakulnak-e bennünk azok a képességek, amelyekkel válaszolni tudunk a legváratlanabb kihívásokra is, és élni tudunk a legszokatlanabb lehetőségekkel is. A történelem folyamán eddig az emberiség, ha sarokba szorult, mindig talált kitörési pontokat. Valószínű, hogy ez most is így lesz, azonban feltétlenül arra kell gondolnunk, hogy ez általában az értékek nagymértékű pusztulásával járt.

 

- Könyvében Ön pontos látleletet ad világunk eldeformálódásáról, amit meglátása szerint, itt most leegyszerűsítve a témát: a korlátlan profithajszolás okoz, továbbá, hogy az ember önimádóvá vált, elsősorban a kényelem és az élvezetek érdeklik, kevésbé a létezés értelme és célja. Kilenc olyan tényezőt sorol fel, amelyek a vesztünket okozhatják: növekedés, specializáció, relativizmus, gyorsabban, túldimenzionált énközpontúság, erőszakterrorizmus, migráció, digitális éden és globalizáció. Ugyanakkor ezekkel a címszavakkal lehetne leírni a 20. és immár a 21. század jellegzetességeit is, amelyek felerősítik egymás hatásait. Ön szerint hogyan lehetne ezeken az elszabadulni látszó folyamatokon változtatni?

-  Mintha egy kontrollálatlan folyamat játszódnék le. A 20. század uralkodó eszménye a korlátlan gazdasági növekedés, a haszon maximalizálása. Emiatt olyan entrópikus folyamat indult el, ami megy a végkifejletig, amíg terjeszkedni tud, majd összeomlik. Másmilyen ez, mint a természetben lezajló úgynevezett egyensúlyi folyamatok, ott ugyanis, ha egy folyamat eljut egy szélsőséges stádiumba, akkor mellette megjelennek olyan tényezők, amelyek ezt megfordítják és visszaviszik. Azt szokás mondani, senki nem csodálkozik azon, ha az oroszlán széttépi az áldozatát, mert ilyen a természete, ne csodálkozzunk tehát azon sem, ha a gazdaság mindenáron és korlátlanul növekedni akar.

Azonban ez így mégsem lehet igaz, mert nyilvánvaló, hogy az emberi értelem, az emberi bölcsesség a folyamatoknak valahol határt kell, hogy szabjon. Hogy ezek az elszabadult folyamatok mivel állíthatók meg és hogyan, nehezen belátható, annál is inkább, mivel az európai civilizáció által elkezdett gazdasági és technológiai növekedést most két hatalmas kontinens, Kína és India viszi tovább, anélkül hogy figyelembe vennék, hogy van egy 13 ezer kilométer átmérőjű Föld, amelynek végesek az erőforrásai, a nyersanyagok, az energiahordozók. Tehát felvetődik a nem csak filozófiai, hanem már gyakorlati kérdés: véges rendszerben lehetséges-e végtelen növekedés?

Ezen időben el kellene gondolkodni. Janus- arcú a közéleti szereplők ezzel kapcsolatos vélekedése. Alkalomtól függően, hol a változatlan gazdasági növekedés szükségességét hangsúlyozzák, más közönség előtt pedig kapitalizmus ellenes próféciákba bonyolódnak bele. Előbb vagy utóbb színt kell vallaniuk, s bölcs belátással megakadályozni az összeomlást, bölcs belátással megtalálni az egyensúlyi helyzetet, kontrolálni a folyamatokat úgy, hogy közben az egyén szabadsága megmaradjon, ha szabad így fogalmaznom, hogy közben az emberek egyéni becsvágya is kielégüljön. Mert az emberben az önérdek és az önzetlenség egyképpen jelen van, változó arányban.

A jövőben a világnak mindenekelőtt szociálisan érzékenynek, plurálisnak, partneri alapon működőnek kell lennie, ami kizárja a nulla összegű logika merev alkalmazását, miszerint az én nyereségem a te tiszta veszteséged és fordítva, meg kell próbálni olyan partneri együttműködést kialakítani, amelyben minden fél megtalálja a maga számítását. Továbbá a környezet védelme érdekében mérsékelni azt az irdatlan beavatkozást, amit az ember a természetben végez. Becslések szerint jelenleg évente mintegy százezer millió tonna nyersanyagot és energiahordozót veszünk ki az ökológia rendszerekből és ennek nagy része ugyanabban az évben még visszakerül hulladék formájában. Szükséges lenne még, hogy a nagy és a kis vallások ökuméniája megvalósuljon. Amíg ez nem történik meg, a közöttük lévő teológiai, dogmatikai különbségek mindig képesek lesznek konfliktusokat gerjeszteni. Egyszóval, meg kellene változtatni emberi magatartásunkat, ezt időben el kell kezdeni, mert csak az új generáció megfelelő oktatásával érhetjük el.
 
-  Igen, szinte már közhelynek számít, hogy a tudás társadalma jelenti a jövőt. Ennek tükrében, mit szól a hazai oktatás átalakítása körül kibontakozott vitához?

-  Nem olyan régen hallottam egy előadást, ahol elmondták, hogy egy amerikai Nobel-díjas kémikus az emberiség előtt álló problémákat sorolva az energia-, meg technológia-kérdést és minden mást előbbre rakott, s csak a 7-8. helyen szerepelt az oktatás. Ez teljes félreértése a dolognak. Mert az energia-kérdést ki fogja megoldani? A megfelelően felkészített és tudatos ember. H.G. Wells írta: a jövő egyre inkább a katasztrófa és az oktatás versenyfutása lesz. Sok igazság van benne. Ma az oktatás - meglátásom szerint helytelenül - teljes egészében a kiképzés irányába tolódik el. Ma az oktatás főleg azzal foglalkozik, hogy lehet kiképezni azt a csereszabatos munkaerőt, aki a gazdasági-technológiai folyamatokban minél gyorsabban, minél nagyobb haszonnal be tud illeszkedni.

Holott, legalább ilyen fontos lenne a nevelés és a művelés. Amelyik társadalom ez utóbbiakat elhanyagolja, az norma nélkülivé válik. A nevelés folyamatába normákat építünk be és az egyén társadalmi kapcsolataiban bizonyos dolgokat nem azért nem tesz meg, mert ezért büntetőjogi felelősségre vonják, hanem mert úgy érzi, hogy az nem humánus, nem etikus. A műveltség pedig fontos azért is, hogy az egyén értse az összefüggéseket, ki tudja válogatni a releváns információkat és képes legyen jó irányban befolyásolni társadalmának működését. Nem akarok sommás véleményt mondani, de a hazai közoktatásban és a felsőoktatásban is olyan tendenciák jelentek meg az elmúlt években, amelyek nem folytathatók tovább. Az újabb elképzelésekben támogatom, amikor a kinevelés és a kiművelés fontosságát hangsúlyozzák.

Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, látnunk kell, hogy az elképzeléseket nem biztos, hogy a társadalmi közeg magába fogadja. Ma már a felnövekvő generáció jelentős részben nem az iskolákban és nem is a családban szocializálódik, hanem a vele egykorúak csoportjaiban, s az információ jelentős részét a világhálóról és a médiából szerzi. Tehát az iskola, a család és az egyéb információs források között meg kellene teremteni egyfajta egészséges egyensúlyt. Visszatekintve az én fiatal koromra, mi kevesebbet tanultunk, de azt alaposan megtanultuk. A mostani generáció pedig sok mindent tanulgat, de nagyon keveset tanul meg. Én mint egyetemi oktató érzékelem, milyen elképesztően hiányos a fiatalok tudása. Tehát változtatni kellene az oktatási módszereken. Bizonyos cölöpöket határozottan le kellene verni, hogy jelezzék, merre felé akarunk haladni. Szóval, hihetetlenül nagy feladatok vannak, miközben néha az az ember érzése, ami lehet, öreges bölcselkedés már, hogy nagyon sok esetben a döntéshozók nem az alapvető problémákkal foglalkoznak.
 
-  A rendszerváltás idején Ön aktívan politizált az MDF-színeiben, fontos tisztségeket töltött be. Az utóbbi években visszavonult. Kiábrándult a politikából?

-  Nem, mint már többször elmondtam, a négy-hat év aktív politikai szerepvállalásom kapcsán kiderült, én a politikába bekeveredett értelmiségi vagyok, s nem vérbeli politikus. A kettő között van ugyanis egy lényeges különbség: az értelmiségi bizonyos emberi, morális, szakmai határokat még szavazat növelés érdekében sem hajlandó túllépni. A politikus ezt megteszi, amin nem kell csodálkozni, hiszen a politika erről szól, a hatalom megszerzéséről és gyakorlásáról.

Papp Sándor (1936) a Pannon Egyetem nyugalmazott egyetemi tanára, a kémiai tudomány doktora. Szakterülete a környezeti kémia, biogeokémia, ezen két terület meghonosítója a hazai felsőoktatásban.
Az MTA Környezeti Kémia Bizottságának alapító tagja, az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságának alelnöke (1990-1994), a Magyar Akkreditációs Bizottság plénumának tagja, a Bizottság Föld- és Környezettudományi Szakbizottságának elnöke (2004-2006).
Az Országos Környezetvédelmi tanács tagja (2005).
Titanic-szindróma című könyve a Pannon Egyetemi Kiadó gondozásában jelent meg a közelmúltban.