Hősök és gazemberek - A politikai foglyokra és kényszermunkásokra emlékeztek

2017. február 05., 13:32 szerző: Penk Tímea fotós: Penk Tímea
komment
Ajka-Padragkút - Mindannyiunk életét érinti a második világháború után a Szovjetunióba hurcolt magyarok története - hangsúlyozta Kovács Kálmán történész.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

A csékúti és padragkúti politikai foglyok és kényszermunkások emlékére rendezett ünnepséget a Civil Fórum Padragkútért Egyesület. A Gulág-kiállítást Kovács Kálmán nyitotta meg. A személyes élményeit is felidézve ismertette a megtorlásokat.

 

- A Szovjetunió sokkal kevesebb áldozattal is világhatalommá válhatott volna, ha nem egy orosz bolsevik rendszer uralkodik - mondta Kovács Kálmán. Hozzátette: Szibériában azért volt sok tábor, mert a terület igen gazdag volt ásványkincsekben, de az aranyat például a világpiaci ár háromszorosáért tudták kibányászni.

- Az állami kényszermunka-táborrendszer nem a sztálini diktatúra eredménye; már Lenin felállította az első nevelő-javító táborokat - ismertette a történész. A megemlékezésen Szabó Jenőné nyugdíjas pedagógus tartott előadást az elhurcoltak életéről. Elmondta, hogy hatszázezer magyar hadifogoly és civil járta meg a munkatáborokat és az ítéletek végrehajtására létrehozott gulagot. A szovjet támadás 1945. március 25-én érte a községet, ahonnan több személyt elhurcoltak. A tiszteletükre avatott emléktáblát Fenyvesi Zoltán, a megyei közgyűlés elnöke, Puskás Károly önkormányzati képviselő és Róka József egyesületi elnök. Fenyvesi Zoltán felidézte nagyapja történetét, aki sérülten, de hazatérhetett.

- Azért fontos az emléktábla, hogy ne menjen feledésbe mindaz, ami a második világháború után történt. Köztünk élnek az akkori rendszer áldozatai, és különbséget kell tennünk a hősök és a gazemberek között - hangsúlyozta Fenyvesi Zoltán.

A rendezvényen fellépett a Jubilate Női Kar.

Szabó Jenőné beszámolója:

A padragi málenkij robotra elhurcolt emberek munkatáborban töltött napjait fogom bemutatni. Szerencsére több évvel ezelőtt sokukkal tudtam beszélgetni.

A II. világháborúban a szovjet támadás 1945. március 25-én érte a községet. Az itt lévő német katonák Öcs felől várták a támadást, a szovjet katonák Úrkút felől, az erdőn keresztül jöttek gyalogosan, lóháton. A tankok a kerteken keresztül, a katonák a Tót utcán.

A támadás kora délután indult, estére véget is ért. A frontkatonák tovább mentek, őket a megszálló csapat követte. A katonákat a házaknál szállásolták el.

Ők mindenkit hazarendeltek a Kettősi-árok s az erdő bunkereiből. Majd házról-házra jártak, mindenütt németeket kerestek. A férfiak még mindig nem aludtak otthon, hanem az éjszakát a pincékben töltötték. Ugyancsak ide jöttek Nagyvázsonyból az erdélyi munkaszolgálatosok is. A nagyobb pincéket használták: Némethékét, Jágerékét, Mátyásékét arra, hogy ott együtt tölthessék az éjszakát.

A megszálló csapat vezetőjének valaki megsúgta, hogy sok itt a munkaszolgálatos. Valószínű ezért rendelték ki a pincékből az embereket. Először órát kerestek, azt nem találtak. Hívatták Molnár Józsefet, aki az I. világháborúban orosz hadifogoly volt, s egy kissé megtanulta a nyelvet. Ő tolmácsolta a szovjet katona parancsát, hogy lépjenek ki a helyi lakosok. A helyiekkel a munkaszolgálatosok is kiléptek, így valamennyi férfit bezárták Mátyásék pincéjébe. Az ajtóban szovjet katona őrködött.

Vöröskői Imre mégis meg tudott szökni. A pince ablakán bújt ki, s az istállójukban rejtőzött el. Szabó Sándor is szeretett volna szökni, mert aznap érkezett haza a katonai szolgálatból, de a többiek lebeszélték. Így el kellett menniük málenkij robotra.

A Szovjetunióban mintegy 600 ezer magyar hadifogoly és civil járta meg a munkatáborokat és az ítéletek végrehajtására létrehozott Gulag-táborokat.

Erre a sorsra jutott Padragról Kápli Benjamin, Jáger Pál, Matting Dezső, Marton Sándor, Mátyás Sándor, Mráz József, Németh Géza, Németh Imre, Szabó Sándor, Szalai Vince és Szigeti Gyula.

A faluból két nap múlva indultak az erdőn keresztül Bódé felé. Matting Dezső édesanyja egy darab sonkát dugott fia kezébe.

Az erdőben egy tisztáson pihenőt tartottak, s egymás között arról sugdolóztak, hogy támadják meg a kísérő katonát, s valamennyien hazajöhetnek. Volt, aki lebeszélte a támadásról a lázadókat, mert nem hitték, hogy minden bűn nélkül elvihetik őket.

Rövid pihenés után Úrkútra indultak ötös sorokban. Ott betonpincébe zárták őket, ennivalót nem kaptak.

Itt gyűjtötték össze a környékből elhurcoltakat, s reggel Tótvázsonyig mentek. Ott a jegyzőségen megpihentek, s Alsóörs volt a következő állomás. Itt valami keveset kaptak enni. Folytatódott gyalogos útjuk Székesfehérvárra.

100 emberre vigyázott egy szovjet katona. Előfordult, hogy az ötös sorból megszökött egy-egy ember, a helyére azonnal szereztek másikat az utcáról.

Az édesapát a gyermeke mellől rántották a sorba. A feleség két napig kísérte, aztán elmaradt.

Székesfehérváron, a kórház területén hatalmas fogolytábor volt. Nagyon sok embert gyűjtöttek össze. Az ennivalót benzines hordókban főzték, nem lehetett megenni. Hentest hívtak a szovjet katonák a húst feldolgozni. Mráz József is jelentkezett. A nadrágjába rejtett el egy darab húst, este vödörben főzték meg maguknak, jóllakhattak.

A tolmácsra nagyon haragudtak, mert mindenkit igyekezett besúgni. A foglyok közül valaki besúgta a viselkedését, s egyik reggel halva találták a latrinában. Csak a sárga cipői látszottak ki az ürülékből. Nem sajnálta senki.

A padragiakat itthonról senki sem látogatta meg, mert a zsúfolt vonaton hiába jött volna bárki, nem engedték a hozzátartozójához.

Az idős embereket hazaengedték. Így Marton Sándor, Jáger Pál és Kápli Benjamin a kora miatt hazatérhetett.

A többieknek úgy is meg lehetett volna szabadulni, hogy a latrinában megmártóznak. De ezt a „véletlent” a padragiak közül senki nem vállalta.

A remény, hogy hazatérhetnek, teljesen semmivé lett. Mert hat hét múlva  vagonokba rakták őket. A kocsi közepén egy lyuk volt egy kis deszkaülőkével, ebből tudták meg, hogy nem hazafelé mennek, pedig ezt mondták nekik.

A vonattal Temesvárig utaztak. Ott két napig pihentek a bőrgyár területén. Sokan ettek a kidobott bőrökből, s hastífuszban betegedtek meg. Innen útjuk Konstancába vezetett. Közben a nagyvázsonyi munkaszolgálatosok közül többen megszöktek a hazai földön. A szökésre akkor adódott alkalom, amikor megállt vízért a vonat. Az erdélyiek leugrottak, s eltűntek. Dezső bácsit is hívták, de a fertőtlenített ruhájukat vízesen kellett felvenni, megfázott. Nem ment el a szökőkkel.

Konstancában 1500-an kerültek egy hajóra. S mivel egész úton nem, vagy alig kaptak ennivalót, már jártányi erejük sem volt. Akik a hajó fedélzetére kerültek, közülük sokat lesodort a hullám, a Fekete-tenger lett a temetőjük.

Került ugyan egyet a hajó, hogy felvegye a vízbe esettet, de a hullámok elnyelték az erőtlen embert.

Azt, hogy meddig utaztak, nem tudni, csak azt, hogy hideg ősz vége volt, amikor Novorosszijszkba megérkeztek.

A tengerpartról gyalog vonszolták magukat a táborig, ami egy drótkerítéssel körülvett romos épület volt, tető nélkül. Az első éjjel heten aludtak egy talicskán, mert az eső esett, csupa sár volt minden.

Hogy helyezkedtek el? Ketten a két nyelén, négyen az oldalain, egy a keréken egymásnak dőlve.

Az élelem is kevés volt. Naponta 20-30 dkg kenyér, koptatott árpa, csalánleves. Olyan gyengék voltak, hogy ha munka után leguggoltak a drótháló mellett, nem volt erejük felállni.

Úgy segítették egymást, hogy egy belekapaszkodott a drótba, felhúzta a mellette lévőt, majd ő is a mellette lévőt.

Első dolguk a romok eltakarítása volt. A romok alatt halottakat is találtak. Egy hét után a palagyárból hullámpalát hoztak, azt szegelték a tetőre, így jutottak fedett helyhez. Majd a fémipari iskolát tették rendbe. Ebben az épületben aludtak emeletes priccseken. De ez az épület is gyakran beázott.

Ezután külön csoportokba osztották az embereket. Külön dolgoztak az iparosok, külön a kőbányászok. A kőbánya olyan veszélyes helyen volt, hogy csak úgy tudtak követ fejteni, ha kikötötték magukat. Az otthoni bakancs hamar elkopott, a lábukat sokszor véresre marta a kő.

Matting Dezső iparos volt, hogy segítsen Mráz Józsefnek, neki adta a cipőjét. Ő vászoncipőt kapott.

Amikor hegesztett, a szikra a lábára pattant, súlyos sebeket okozva.

A munkahelyen a tervet teljesíteni kellett, aki nem ezt tette, még jobban elerőtlenedett.

Matting Dezső, Szabó Sándor, Mráz József mindig teljesítették a tervet, sőt jutalom kenyeret is kaptak.

A kenyéradagot így adták: 110 %-ra teljesítés 10 dkg-mal

120%-ra  teljesítés 20 dkg-mal

130%-ra  teljesítés 30 dkg-mal több kenyeret kapott a dolgozó.

Cukrot, cigarettát hetente kaptak. Volt olyan, aki a cukrot cigarettára cserélte, de fordítva is megesett. Szabó Sándor a jegygyűrűjét kenyérre cserélte, de nem szívesen csináltak ilyet a helybeliek, mert azt mondták, a kenyér az igazi arany.

Az ennivalóért besúgókat is találtak a tábor őrei. Ők voltak azok, akik kihallgatták társaik beszélgetését. Ha valaki elmondta, hogy tiszt volt a háborúban vagy panaszkodott a sorsára, azonnal beárulták. Az elárultakat elvitték a táborból, hogy hová, nem tudta senki. Ezért a besúgó egy tányér levessel többet kapott.

Az orvos orosz ember volt. Naponta beosztotta az embereket I.- II.-III. csoportba.

Az I. csoport mehetett dolgozni, a II. csoport a lágerben takarított, a III. csoportba a betegek tartoztak.

Mátyás Sándor fejtífuszos lett, Szabó Sándor ott maradhatott ápolni, vizes ruhával borogatta. Az orvos minden nap adott neki fél deci pálinkát. Felgyógyult.

A hazaiaknak nagyon sokára írhattak. Csak azok kaptak levelezőlapot, akik jól dolgoztak. Bár a padragiak jól dolgoztak, a levelezőlapokból itt egyet sem láttam.

Az első csoportba tartozók gyakran mentek hajókirakodásra. Akkor látták a szörnyű csaták emlékét, a tengerbe dőlt teherautókat, vagonokat.

A kemény, nehéz sorsuk mellett a karácsonyokat, a húsvétokat megünnepelték. Vasárnap is elmentek dolgozni, így harmonikát kaptak.

Az egyik karácsonyon előadták a Csárdáskirálynő című nagyoperettet, csupa férfiszereplővel.

A robotmunkájuk 1949-ig tartott. A hadifoglyokat 1947-ben hazaengedték, a padragiaknak azt mondták, hogy ők partizánok voltak, azért indulhattak később.

Távozáskor két váltás alsóneműt, felsőruhát, papírtalpú vászonbakancsot kaptak, így szálltak vonatra.

Máramarosszigeten a magyarokat egy lágerben gyűjtötték. Ott a magyar államtitkár beszédet tartott nekik. Azt mondta, hálával tartoznak a nagy szovjet államnak, s aki valami rosszat mond az oroszokra, hamarosan visszakerülhet. Nem szólt senki semmit.

Vonattal indulhattak haza.

A hazakerülteket évekig gyógyítgatták, hogy visszakapják erejüket, s a sebektől, ízületi bántalmaktól felépüljenek.

Az itthoniak 1947-ben próbálták kérvényezni hozzátartozójuk hazatérését. Nem jártak sikerrel.

Azt gondolták, hogy Rákosi Mátyás kérésére jöhettek haza. Ugyanis amikor Rákosi Mátyás Csingerbe jött, felkérték őket, hogy köszönjék meg szabadulásukat. Megígérték, de nem mentek el.

S megfogadták, hogy arról a szörnyűségről, amin keresztülmentek, nem fognak senkinek sem mesélni, nehogy ebből bajuk származzon. Így is tettek.

Nekem szerencsém volt. Köszönöm nekik a vallomást!!

Penk Tímea

2017. február 05., 13:32 szerző: Penk Tímea fotós: Penk Tímea

Hozzászólások

Részletes műsor

loader image

Műsorok betöltése...