Egy mentős panasza: keserű méz a madzagon

Megkerestük dr. Onódi Líviát, a Közép-Dunántúli Regionális Mentőszervezet orvosigazgatóját, hogy megtudjuk tőle, megyénkben mennyi kérelem futott be, s azok közül hányan dolgozhattak tovább. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy a hiányzó sofőrök, szakápolók, mentőtisztek veszélyeztetik-e a szolgálat ellátását. Szakemberhiány miatt áll-e mentőkocsi a megyében? 

Az igazgató válaszában kiemelte, hogy az öregségi nyugdíjkorhatárt el nem ért, de nyugállományban lévő közalkalmazottak továbbfoglalkoztatásának lehetősége ágazati szinten szabályozott. Veszprém megyében összesen öt mentődolgozót (két mentőápolót, két mentőkocsivezetőt és egy mentőtisztet) érintett a kormányrendelet. 

Mivel mentőápoló és mentőkocsi-vezető munkakörben megyénkben állandó a túljelentkezés, ezért a munkáltató nem támogatta a jövedelem ilyen kiegészítését. Mentőtisztből jelentős a létszámhiány, hangsúlyozta az igazgató, ezért ebben a munkakörben a miniszter jóváhagyta a jövedelem-kiegészítést. . (Esetünkben a mentőktől kapott kisebb fizetés és a nyugdíj közötti különbségről van szó, amit az egészségügyi szervezetnek vagy az államnak kell(ene) kifizetnie – M. A.)

A dolgozók hiánya nem veszélyezteti a szolgálatteljesítést, miattuk nem kell gépkocsit leállítani – húzta alá Onódi Lívia.

Megszólalt az egyik érintett, aki a döntés miatt igen nehéz anyagi helyzetbe került. 

- Elhúzták előttünk a mézesmadzagot azzal, hogy a munkáltató kérte, ha maradni akarunk, adjuk be sürgősen a kérelmünket, holott tudták, hogy nem támogatják. Hagytak bennünket könyörögni, hogy tovább dolgozhassunk. Én három hasonló cipőben járó kollégáról tudok Veszprém vonzáskörzetében – mondja az 57 éves veszprémi Németh Vilmos, aki fiatalon autószerelőből hivatásos katona, repülőgépszerelő lett Pápán. Megtiszteltetés volt neki, mesélte, hogy egyike volt azoknak, aki Farkas Bertalant segítette felkészülni vadászgéppel az űrhajós kiképzés előtt.)

Kérésére huszanhat évesen – szolgálati érdekből és létszámcsökkentés miatt – áthelyezték a veszprémi rendőrkapitányságra, ahol megbízott baleseti helyszínelő és vizsgálóként dolgozott.

- Végtelenül bosszantott, hogy többször, noha elsőnek értem ki a balesetekhez, csak elsősegélyt nyújthattam a sérülteknek, mint bárki más. Nem segíthettem az eszméletét vesztett vagy a kocsiba szorult embereknek, mert nem voltam ehhez elég felkészült. Ezért is jelentkeztem 1994 nyarán az Országos Mentőszolgálatnál, ahová felvettek részmunkaidős sofőrnek. Szabadidőmben dolgoztam náluk, havi hét 12 órás szolgálatot adtam. Előtte alapképzésen vettem részt. Örömmel dolgoztam a másodállasomban, mert a baleseteknél már érdemben tudtam segíteni. Nem csak a rendőrségen vívtam ki ezzel elismerést – mert segítettem a helyszínelők munkáját -, hanem a baleseteknél mások is méltányolták felkészültségemet. Számos tragédiát élt át, amiket filmszerűen fel tud idézni.

Németh Vilmos csalódott a mentőszolgálatban, ugyanakkor fél, hogy a bank elviszi a házát (Fotó: Mátételki András)

Társával együtt őt riasztották Márkóra, amikor sok éve két kisgyerek füstmérgezést szenvedett anyjuk távollétében. A kenesei vasúti átjáróban történt családi drámát se felejti el soha: a vonattal ütközött személyautóban meghalt egy várondós anyuka, férje túlélte a szörnyűséget. - Az ő tragédiájukat nehéz feldogozni – nekem három unokám van -, de a helyszínen ki kell kapcsolni az érzelmeinket, csak a feladatra koncentrálhatunk. Órák, napok múlva újra lejátszódtak bennem a megrázó esetek, s akkor feltettem magamnak a kérdést: a legjobb tudásom szerint jártam el?

Kikértem kollégáim vélemény, ha kétségek merültek fel bennem. Csak azután nyugodtam meg, ha azt mondták: jól döntöttem. A nehéz eseteket persze nekem könnyebb volt feldolgozni, mint más kezdőnek, mert rendőrként jó néhány véres tragédiába belefutottam. Ám mindezt megszokni mégsem lehet. Nyolc éve a főkapitányságon létszámleépítés zajlott, hogy az „öregek” helyére fiatalok kerülhessenek.

Az ötvenesztendős Németh Vilmos 30 év hivatásos szolgálat után nyugdíjba vonult, viszont a mentős munkáját ettől kezdve már főállásúként végezte. Ekkor még kiváló anyagi körülmények között éltek, hiszen a családfő közel 140 ezer forint nyugdíjat kapott, a mentőknél mintegy 100 ezer forintot keresett.

Felesége fizetése is átlagon felüli volt. A házaspár gondolt egy merészet, s 2006-ban felvett 16 millió forint kölcsönt a házuk felújítására, ahol jelenleg négy felnőtt és három gyerek él. A gond akkor kezdődött, amikor párja, Margit súlyos munkahelyi balesetet szenvedett. Másfél év betegség után elbocsátották. Mivel cége nem ismerte el a felelősségét, ezért négy és fél évig pereskedtek velük, végül ők nyertek. 

A férj nyugdíját tavaly, mint oly sok másét, 16 százalékkal csökkentették, s „átkeresztelték” szolgálati járadéknak. Ezzel egy időben alaposan megnőtt a lakáshitelük törlesztőrészlete, a kezdeti 132 ezer forint helyett az idén már 213 ezret fizetnek.

A házaspár még 2006 és 2008 között új kocsira, továbbá gyerekeik megsegítésére szintén kölcsönöket vett fel. Jelenleg 290 ezer forintot kellene feladniuk a bankoknak. De nem tudnak, mivel jövedelmük a felére csökkent. És akkor még nem beszéltünk a lakás rezsijéről, s napi megélhetésről. Így aztán egy éve a lakáshitelből csak havi 80 ezret, a törlesztő részletnek pedig a felét utalják át – jön is menetrendszerűen a pénzintézet felszólítása. 

Ebben a kritikus helyzetben villámcsapásként érte a családot a hír, hogy az országgyűlés úgy döntött, ha a közalkalmazottak tovább dolgoznak, arra az időre le kell mondaniuk a nyugdíjukról. A kettő nem mehet együtt! (Csak a versenyszférában).

- Áprilisban szolgálati lapon jeleztem, ha a törvény nem változik, akkor a szolgálati járadékomat, a nyugdíjamat tartom meg, s ezzel befejezem a mentős munkámat. Mivel májusban lehetővé tették, hogy egyéni kérelem alapján mégis maradjunk, felcsillant a remény. Május 31-én, pénteken kora délután felhívtak a veszprémi állomástól, hogy Budapestről e-mail jött: kérvényezhetjük a további szolgálatot. A választ sürgősen, hétfőn reggel nyolc óráig kellett megadnunk. Előtte beszéltem Horváth László garázsmesterrel, a főnökömmel, akinek sokat köszönhetek: mondja meg, szükség van-e rám, mert csak akkor adom be a kérelmemet. Biztatott, csak dolgozzam tovább!

Kérelmemet dr. Onódi Líviának küldtem el, amiben röviden ismertettem pályafutásomat, s írtam a nehéz anyagi helyzetünkről is. Jeleztem, amennyiben megszűnik a közalkalmazotti státuszom, elvesztem az árfolyamgát lehetőségét. Hozzáteszem, az orvosok is éltek ezzel a lehetőséggel az egészségügyben, így kérve a segítségét. Egy hónappal később, június 29-én rövid levélben tudatták vele, kérelmét nem támogatja a munkáltató – mindezt a törvényre hivatkozva indokolták: ” a kérelem elbírálása során szem előtt kell tartani az egészségügyi humánerőforrás területi, illetve szakma szerinti megoszlásának szempontjait is.” 

- Azt megértettem volna, ha azt mondják, nehéz anyagi helyzetben van a szolgálat, meg kell tőletek válnunk, legfeljebb majd több ügyeletet adnak a társaitok. Egy szavam se lenne, ha ez lett volna az indok: a munkanélkülieknek kell a hely, akik után állami támogatást kapunk. Különben is, ők jobban rászorulnak a pénzre, mint ti, nyugdíjasok. Ezt jogosnak is tartom, mert vannak nálam nehezebb sorsú családok, ahol létfontosságú, hogy álláshoz jusson valaki. Mindenesetre ez a módszer felháborított!

Legalább szép emlékekkel váltunk volna meg egymástól. Elhivatottságból vállaltam volna tovább a szolgálatot, mert szeretem a mentők életét. Hogy mi lesz Némethék sorsa, nem tudni. Ha a bank elviszi a házukat, költözhetnek a szülőkhöz a Pápa melletti faluba. Vagy maradnak Veszprémben, albérletben. Szép jövő elé néznek. Mindenesetre a családfő nem adja fel: munka után néz.