Az emlék örökre marad

Az nem lehet, hogy ennyi volt! hasított belém a fájdalmas érzés. Hogy ennyi szép év, emlék után Vanek itt végezze, a klinika fém asztalán, kiszolgáltatottan, gyengén az életvidám, erős, gyönyörű labradorom, aki most erőtlenül, szomorúan néz rám, szemében lemondás, szomorúság. Kétségbeesésemben újabb műtétre gondolok, de belátom, az előző után sem lett jobb az élete. Lehet, emberi önzés volt, neki korábbi életéhez képest méltatlan napokat hozott az élettől nyert kis idő. Az őszi fényben sírva tépelődöm, van-e jogom megfosztani újabb műtéttől, hogyan jövök én ahhoz, hogy imádott kutyánk élete felett döntsek! Úgy éreztem, megszakad a szívem, miközben peregtek az emlékek: zsemlegombócként hozzánk került Vanek együtt nőtt fel kamasz fiaimmal, sok rosszaságban részt vettek együtt, csöndben maradt lámpaoltáskor, hogy ne vegyem észre, ő is a paplan alatt van, kiskorában a megrágott holmik láttán farkcsóválva nézett, ő csak játszani akart kicsit, amúgy véletlenül történt az egész, mindig megbocsátottunk neki. Dédelgetett családtagként élt velünk, ünnepeken ajándék járt neki is. Esténként beszélgettünk vele is, ő értelmesen figyelt, aki szomorú volt, megvigasztalta, a legnehezebb helyzetekben is vidám percekkel ajándékozott meg. Vanek érezte az ember fájdalmát-boldogságát, tudta gondolatát, őszinte, feltétel nélküli érzései voltak, ami nagy érték manapság. Látványa is boldogsággal töltött el. - Ha az én kutyám lenne, elengedném – jegyezte meg halkan a doktornő. Némi vigaszt ad, az emlékek örökre velünk maradnak.