Egy szeretnivaló figura a pálya széléről

Huszonkét éve érkezett Veszprémbe, a klubtörténet legeredményesebb trénerpárosát alkották Zovko-mesterrel, a gárdát először ők vezették BL-döntőbe. Csonti Rudolfnak pár éve még boldogan teltek a napjai, nyugdíjasan is sportolt, sugárzott belőle az életöröm. Most a 77 éves szakember betegágyánál ülünk, s vele nosztalgiázunk. Szellemileg ma is friss, türelemmel és méltósággal viseli a megváltozott egészségi állapotát. Nincs benne kétségbeesés, vagy épp düh, mióta kiderült, hogy baj van.

Hétköznap, délután négy óra. Veszprém belvárosában mindenki sietne az autójával: gyerekért az iskolába, ügyet intézni, vagy „csak” bevásárolni – dudálnak, mutogatnak a sofőrök, mintha valamiféle akadályverseny résztvevői lennénk. Csonti Rudolfék háza előtt már minden csendes, nincs tülekedés, oly' nyugodt a közeg. Óvatosan, halkan lépkedek a szobájához vezető lépcsőn. Azt hinném, testileg-lelkileg összetörve fogad, de a könnyes képek helyett hovatovább életvidám: már-már jó kedvűen fekszik az ágyában, és úgy eleveníti fel az elmúlt időszak szörnyűségeit, mintha csak kificamodott volna a bokája. Megígérem neki, hogy az őt ágyhoz kényszerítő kálváriájáról nem írok mélyrehatóan. De jó lenne azzal jönni, hogy a legutóbbi találkozásunk óta mit sem változott, ez viszont nem lenne igaz. Abban maradunk, hogy a körülményekhez képest jól van, megemésztette mindazt, ami vele történt. – Túl vagyok rajta, igyekszem előre nézni és ebben a helyzetben, a magam módján a jövőre is gondolni. És persze, itt van velem Éva is – nyújtja a kezét a mellette húsz éve jóban-rosszban kitartó párjának.

Először még visszafogottan mesél, aztán nagyobb lendülettel. Vidáman anekdotázik, majd nesztelen elhallgat. De honnan az erő, ami így hajtja, noha az élet a közelmúltban többször is belerúgott? Megedzette az élet, ő pedig önmagát. Korábban is kellett akadályokat vennie, csakhogy nem ilyen nehezet.

Tinédzserként többször megnyerte korosztálya jugoszláv kajak-bajnokságát, majd a második ligás Zrenjanin Vulkan kézilabdázója lett. Noha ravasz irányító volt – aki balra nézett és jobbra passzolt –, a sorkatonai szolgálata után testnevelő tanár lett Bezdánban. Később magyar felkészítőként rábízták a vajdasági ifjúsági válogatottat, ami akkoriban nagy szó volt. Hat évig dolgozott a gárdával és háromszor lettek országos elsők, a kapujukban egy bizonyos Dejan Peric állt. Csonti Rudolf közben megkapta a Vajdaság legjobb kézilabdaedzője díjat. – Huszonévesen lettem edző, ha arra gondolok, hogy az ottani emberek fiatalon felismertek az utcán, ma is libabőrös leszek – s már emeli is a vékony karját, mondván, nem a levegőbe beszél. Edzői pályájának amúgy Zombor volt az egyik legkedvesebb helyszíne, a hölgykoszorúval a jugoszláv pontvadászat negyedik helyén is végeztek. Később, pontosabban 1996-tól tevékenykedett a szekszárdi női csapatnál is, velük, ha nem is könnyen, de bennmaradtak a magyar élvonalban. Két év után visszament a szülőföldjére, ahol aztán kitört a háború. Az egykori Báthory-kupák során kapcsolatba került a veszprémi klubbal, emiatt Hajnal Csaba kezéből nem esett ki a telefon, mikor felhívta, hogy segítsen neki mifelénk munkát találni. A „kézilabdapápa” tisztában volt a felkészültségével, így hamarosan a Fotex KCV akkori szakvezetőjének, Kovács Lászlónak lett a pályaedzője. – Emlékszem rád és az akkori feleségedre, Bodára, először a csarnok büféjénél láttalak benneteket, neked vállig ért a hajad, inkább gondoltalak rockernek, mint edzőnek – pillantok fel pikírten a jegyzeteimből, mire Évával együtt elnevetik magukat.

A Budapesti Honvéddal BEK-et nyert szaktekintély csak egy évet időzött a királynék városában, mert az övéivel a bajnoki címet ugyan visszahódították a Dunaferr SE-től, de a Magyar Kupa-döntőben az acélvárosiak visszavágtak. Mivel ünneplésre nem volt ok, a vezetőedző helyét a horvát Zdravko Zovko foglalta el, akinek hat évig –az elképzelésekkel teli – Csonti Rudolf volt a jobbkeze. A Bajnokok Ligájában kétszer is „befutott” edzőfejedelemmel az első évük szintén nem volt túl sikeres, de az elnökség türelmes maradt velük szemben. Végül öt bajnoki és négy MK-aranyra tettek szert, a legrangosabb nemzetközi sorozatban pedig átlépték az árnyékukat. Nem csoda, hogy a házigazda reggelig tudná sorolni a régi történeteket. – Hajnal Csaba 2001. nyarán engem küldött le a délvidéki Adára, hogy „üssem nyélbe” Sterbik Árpád idehozatalát. Az otthonukban főként az édesapjával diskuráltam, a későbbi kapuscsillag a heverőn pihent és hallgatott bennünket. Boldog voltam, mikor aláírta a leigazolásával kapcsolatos papírokat, visszafelé az ügyvezetőnk fél óránként hívott, hogy a dokumentumokra vigyázzak, mint a szemem fényére. Már fiatalon is azzal tüzeltem magam, hogy egyszer milyen jó lenne a világ legjobb kompániáját dirigálni. Ehhez húsz éve nagyon közel kerültünk, de végül meg kellett elégednünk a második hellyel – húzza alá, s mert nem lelkizős típus, ezen a történetfoszlányon sem rágódik sokat. Európa közvetlen élvonalába kerültek, kár, hogy a fináléban megtorpantak. Persze, ma már roppant büszke arra a második helyezésre. – Zdravko, akit korábban csak a híradásokból ismertem, rám bízta az erőnléti teendőket, én pedig e téren próbáltam a legtöbbet kihozni a társaságból. Edzéseket is vezettem, szerintem szakmailag és emberileg is remek kollektívánk volt. Nem akartam elmenni innen, jóllehet időközben a zombori női és a verbaszi férficsapat is leültetett volna a kispadjára. Sok sztárral dolgozhattunk, a vezetés nagyon erős játékos keretet biztosított számunkra. Ahogy a veszprémi szurkolók, a klasszisok is szerettek, becsültek, nem csak a tolmácsot látták bennem. Érdekes, hogy az elején a magyar nyelvvel nehezebben boldogultam a szinkronfordításnál, mint a szerbbel. És talán azt sem tudtad, hogy Lazarov indulócselét én találtam ki. Itt van előttem Saracevic is, a mókamesterünk, de kivétel nélkül mindenkiről jó emlékeim vannak. Sokat tanultam Zovkotól, akit a világ legjobb és legfelkészültebb edzőjének tartok. Mikor együtt dolgoztunk, egy húron pendültünk és a barátság máig megmaradt közöttünk. Már csak kevés emberrel tartom a kapcsolatot, ő a kivételek közé tartozik, nemrég ő is járt nálam – teszi hozzá.

Csonti Rudolfék közben figyelték a klub utánpótlását is, így nem ismeretlen terepre érkezett, mikor felkérték az MKB VKC ifjúsági csapatának irányítására. Velük országos másodikak lettek, majd egy nagy ugrással az egyik helyi kondicionáló terem személyi trénere lett. – Valamiből meg kellett élnünk – árulja el. Ám annak érdekében is sokat fáradoztunk, hogy Magyarországon nyugdíjellátásban részesüljek. Emlékszem, Kiroval tettük le az állampolgársági vizsgát, a tanárokkal együtt nevettünk, mert a sportoló folyton a papírjaimat bámulta. Az edző később dolgozhatott volna a montenegrói Podgoricán, de a szíve egy hét után hazahúzta Évához, majd az Éles Kézisuliban istápolt 10-11 éves gyerekeket. – Rudi egy ízig-vérig pedagógus alkat, azon túl, hogy remek ember, nagyszerű pszichológiai érzékkel is bír. Ő ugyanúgy dolgozott a kicsikkel, mint a csillagokkal, az edzésterveit mindig gondosan előkészítette – veszi át a szót a párja, hogy egy kicsit ő is büszkélkedhessen a társa ismérveivel.

Jóllehet a kézilabda volt a nagy szerelme, nyugdíjasként, jóval az első csípőprotézis-műtéte után, átnyergelt egy másik sportágba: munkamániásként a Top Gym erősportolója lett. – Hiányzott az aktivitás, az ottani szakmai főnök, Kupcsik László pedig addigra hallott rólam, tudta, hogy idősen is elbánok nagy súlyokkal, így „bevett” a remek kis csapatába. A korosztályomban négyszer lettem országos bajnok, egyszer pedig a világ legjobbja. Hetente három-négyszer erősítettem magam, fekvenyomásban 120 kiló volt a rekordom. Hat éve újabb csípőműtét következett, a konditerem emeletére már csak bottal tudtam feljutni, de mert mindenem volt a mozgás, képtelen voltam leállni. Mielőtt megkérdeznéd, ma is mindent ugyanígy csinálnék, visszafelé sosem szabad tekinteni; ha a múlton rágódnék, az nem vezetne sehová. Elfogadtam a sorsom, így könnyebb a hátralévő életem – és mintha szemével jelezné, hogy ne aggódjak érte. Talán nem haragszik meg rám, de képtelen vagyok eként tenni. Gondolataimban a derűs arca, az erőtől duzzadó, napbarnította teste van, míg most lefogyva, sápadtan fekszik az ágyán. De bármi is történt, optimista, naná, hogy az. Olykor hosszú másodpercekig hallgatunk, aztán megtörjük a csendet, újra és újra terítékre kerül az izgalmas, felejthetetlen pillanatokkal teli élete. Csonti Rudolf nagyon sokáig boldog ember volt, azt csinálhatta, amit igazán szeret: a kézilabda bűvkörében élhetett. Ha tehetné, most is szaladna vissza az életbe, a mindennapokba, tenné a dolgát és sportolna. Az ereje nem hagyta el, így képes elhessegetni magától a negatív gondolatokat: nem keríti hatalmába a félelem, meg sem fordul a fejében, hogy elhagyja magát, hogy feladja élete legnagyobb küzdelmét.