Közel ötszáz életet mentett meg: Cziráki István életének része a véradás

Adj vért, és ments meg három életet – így hangzik a Magyar Vöröskereszt felhívása; a szervezet 1939 óta vesz részt a véradásszervezésben, éves szinten országosan közel tizenháromezer véradóeseményt szerveznek. A vér nem pótolható élő anyag, mesterséges előállítása a tudomány mai állapota szerint nem lehetséges. Évente négyszáz-ötszázezer vérre, vérkészítményre szoruló beteg van, naponta mintegy ezernyolcszáz véradót kell toborozni, hogy a biztonságos vérkészlet biztosított legyen. Hazánkban ma a négymillió körüli lehetséges véradóból csupán kétszázötvenezer donor van. Cziráki István tizenkilenc évesen Budapestről érkezett a bakonyi kisvárosba, magasabb fizetés reményében elszegődve a dudari bányába. Két hónap elteltével ment először életében vért adni, barátai hívására, 1976. július 27-én. Akkor ez jó bulinak tűnt, nyár, barátok kirándulás, szórakozás. Aztán élete részévé vált a véradás, az önzetlen segítés. Végtelenül szerény, barátai sokat győzködték, hogy beszéljen önmagáról, örült, hogy környezete büszke rá, de nem kell ebből felhajtást csinálni, nem akar ő ezzel dicsekedni, mondja. Több mint hatvannyolc liter vért adott, megmentve ezzel közel ötszáz embertársa életét – egy vérlevétellel három betegen segít az önkéntes véradó. Adott vért munkahelyein, lakóhelyén és a megyeszékhelyen, a vérellátóban. Jó érzés számára, fizikailag, lelkileg is.

– Jobban érzem magam utána, jólesik a vércsere. A feleségem, aki mindig támogatott ebben is, sokszor mondja: apukám, lejárt a három hónap, menjél vért adni. Valahogy megváltozom tőle, sokkal nyugodtabb vagyok utána. Jólesik, amikor a szervezők köszönetet mondanak, kaptam okleveleket, ajándéktárgyakat, színházjegyet, de nem ezért csinálom. Jó segíteni másokon, különleges dolog és bizonyság önmagamnak, hogy egészséges vagyok.

Cziráki István – a fotózás napján is véradáson volt, ez volt a százhatvanegyedik – büszke a Pro Vita kitüntetésére és megőrzött első véradó igazolványára (Fotó: Müller Anikó Hanga)

2007-ben Pro Vita díjjal tüntette ki az egészségügyi miniszter, erre nagyon büszke. Nagy becsben tartja véradó igazolványait, különösen azt, melyen az első véradás emlékét őrzi a dátum, a pecsét. Felesége azt mondja, férje egész életében segítőkész volt, mindig mások érdekeit helyezte előtérbe, de nem szeret erről beszélni. István alig több mint egy éve nyugdíjas, harmincnyolc évet töltött a bányában aknacsatlósként. Soha nem betegeskedett, ha fájt a dereka, nem ment táppénzre, legfeljebb könnyített munkát kért. Mondja, őt a munkaterápia mindig helyrehozta, hiszen ha hétvégén otthon feküdt, meg sem tudott mozdulni, ám hétfőn munkába állt, s elmúlt a baj. Fájlalja, hogy ma kevés az önkéntes véradó. Úgy látja, a diákok még vállalkozóak, mert órakedvezmény a jutalmuk, de később önként már kevesen mennek el.

– Azért régen jobb volt, a véradóban voltunk egyszerre húszan-harmincan, kaptunk virslit, csokit, sört, leültünk, elbeszélgettünk, a megye minden tájáról ismeretségek köttettek, egy-egy véradó ünnepélyen később jó volt találkozni. Ezek hangulata hiányzik. Most leadom a vért, öt perc után mehetek, senkivel nem beszélgetünk, étkezési utalványt kapunk. Ha tudnám, hogy szerveznek valamikor egy „retro véradást”, úgy ütemezném, hogy mindenképpen ott legyek.

Lakóhelyén messze megelőzi véradó társait, ő az, aki legtöbbször adott vért. Hivatalosan hatvanöt év a korhatár, ennél idősebbek az OVSZ területi szerve orvosának engedélyével adhatnak vért. Istvánnak még ehhez van hét éve, de ahogy ismerem, utána engedélyhez folyamodik majd.