Út, ahol önmagunkra figyelhetünk - az El Caminó

Szalay Mónika évekkel ezelőtt végzett a Pannon Egyetem turizmus-vendéglátás szakán. Ezt a szakterületet azért választotta, mert mint mesélte, érdekelte a vendéglátás egy napfényes tengerparti szállodában... Nemcsak a fantázia szárnyalt, hanem ő maga is, ugyanis első munkahelyének egy légitársaságot választott, ahol utaskísérőként dolgozott.

A rendszertelen menetrend, a fizikailag és lelkileg egyaránt megterhelő munka, az időzónák gyakori váltása elég fárasztó volt, ráadásul már nagyon vágyott családra, a barátok viszontlátására, ezért öt év után végleg földre szállt.- Mindig is vonzott a természet, mivel egy Győr-Moson-Sopron megyei kis faluban, Kajárpécen nőttem fel. Nagyon szeretek kirándulni, túrázni, utazni, így jött egyszer csak a hirtelen elhatározás, hogy elmegyek a spanyolországi zarándokútra.

Úgy gondoltam, hogy lelkileg befelé fordulva, az előttem álló hetek alatt összegezhetem addigi életemet, megfogalmazhatom hosszú távú céljaimat.A 31 éves Mónika tavaly július 25-én, Szent Jakab napján vágott neki az El Caminónak. Párizsba repülővel érkezett, majd az Eiffel-torony megtekintése után vonattal utazott Saint-Jean-Pied-de-Portba, zsebében a Budapesten kiváltott zarándokigazolvánnyal, hogy majd oda gyűjtse az igazoló pecséteket, amiket szálláshelyeken, kávézókban, éttermekben lehet beszerezni.

A Cebreiro-hágóról gyönyörű kilátás nyílik a csodálatos tájra
Fotó: Családi archívum

Ennek bemutatásával kaphatja meg minden zarándok az út végén, Santiago de Compostelában a Compostelát, azaz a zarándoklat teljesítését bizonyító latin nyelvű dokumentumot. Már ez első nap próbára tette a törékeny, mindössze 53 kilós hölgyet, aki egy 11 kilogrammos hátizsákkal indult neki a több mint 780 kilométeres útnak. Át kellett kelnie a Pireneusokon, leküzdve az 1400 méteres szintkülönbséget. Mindenkinek azt ajánlja, csakis túrabottal induljon neki a négy-öt hétig tartó útnak.

A második napon már kellemesebb volt a terep, de akkor meg a hőség okozott gondot. Megismerkedett egy litván csapattal, akikkel az út jó részét közösen tette meg.- Esténként együtt készítettük el a vacsorát, együtt reggeliztünk, kimostuk a ruháinkat, ugyanakkor megállapodtunk abban, hogy mindenki a saját tempójában teszi meg a napi 20-30 kilométeres távot. Hiszen a legfőbb célunk az, hogy az órákig tartó magányos vándorlás alatt átgondoljuk életünket, megfogalmazzuk jövőbeni elképzeléseinket.

Én az úgynevezett francia utat választottam, amire jellemző, hogy igen sűrűn, öt-hat kilométerenként találni kávézót, pihenőhelyet, vendéglőt, ami egyfajta biztonságot adott számomra. Csakúgy, mint az, hogy a Caminón az emberek végtelenül segítőkészek, és odafigyelnek egymásra: például, ha leültem az erdő szélére pihenni, sorra kérdezte tőlem a többi vándor: „Segíthetek? Nincs bajod?” Szállást találni általában nem okozott gondot, mivel a 4-6 ágyas magán szálláshelyektől kezdve az 50-100 ágyas egyházi hálótermekig rendkívül széles volt a kínálat.

Este 10 órakor van takarodó, ez ideig kell elfoglalni az ágyat. Jellemző, hogy a zarándokok már a kora délutáni órákban megérkeznek, és a nap többi részét pihenéssel, főzéssel, a hely felfedezésével töltik. A többség hajnali öt-hat óra körül indul útnak, mások később, de a szálláshelyeket mindenkinek kötelezően el kell hagynia reggel nyolcig.

- Én soha nem siettem, általában az utolsók közt hagytam el a szállást. Napközben is inkább hosszabb pihenőket, délutáni sziesztát tartottam, és csak késő délután, estefelé érkeztem be a szállásra. Ott aztán egy-egy kedves ismerőssel megosztottam az aznap történt kis csodákat, felfedezéseket. Sokszor ettek zarándokmenüt. Tíz euróért kaptak előételként jellemzően salátát, levest, vagy kis adag spagettit húsgombóccal. A főétel valamilyen hús volt vegyes körettel, desszertként jégkrémet, joghurtot vagy helyi specialitást tettek eléjük. - Útközben egymást kínáltuk meg étellel, s több helyen találkoztam olyan helyi árusokkal, akik az erdő szélén hűtőtáskából kínálták az üdítőket, gyümölcsöket pár eurós adományért cserébe.

Bodegas Irache-ben 1891-ben létesítették a borászatot, ahol ma a falból bort és vizet csapolhatnak a tikkadt vándorok

A hosszú úton nemigen lehet eltévedni, mert mindenütt - kis útjelző oszlopokon, sziklákon, az úton kövekből kirakva - ott volt a jól ismert kék alapon sárga nyíl vagy a fésűkagylójel. Kéthetes vándorlás után ért Mónika Burgosba, ahonnan amolyan sivatagon keresztül vezetett az útja a Mezeta fennsíkján a 30-35 fokos hőségben. Micsoda felüdülés volt, amikor Hontanasban, ebben a kis középkori faluban strandolni is tudott.

- A zarándok egyik legnagyobb ellensége a vízhólyag, éppen ezért két tubus szarvasfaggyú tartalmú lábkrémet vittem magammal, amivel reggelente jól bedörzsöltem a lábfejem. Célszerű a pihenőhelyeken levenni a bakancsot, megszárítani a zoknit, majd újból alaposan bekenni a lábfejet. Sokan küzdöttek a felhólyagosodott, kisebesedett lábak által okozott kellemetlenségekkel. Ilyenkor fertőtlenítő oldattal átitatott cérnát szoktak átfűzni a hólyagon, ami fertőtlenít és kivezeti a folyadékot.

Érdemes magunkkal vinni kötszert, gyógyszert, vitaminokat, pezsgőtablettát az izomgörcsök ellen, továbbá legyen nálunk egy ultrakönnyű hálózsák, kis csomag tisztálkodó- és mosószer, váltóruha, naptej, napkalap, esetleg esőkabát. Noha elég sokba kerül egy jó minőségű bakancs, ezt ne sajnáljuk magunktól! - tanácsolja Mónika. A másik nagyon fontos dolog, amin nem szabad spórolni, a megfelelő hátizsák kiválasztása. Mindig csak annyi pénzt tartsunk magunknál, ami várostól városig elég, ahol bankautomatából lehet kivenni. - Jobb az óvatosság, de semmilyen bűncselekményről nem hallottam a kinti hetek alatt.

Kellemetlen élményem azért volt az út végén. Elöljáróban csak annyit, a spanyolokra jellemző, hogy ők a végső cél, Santiago de Compostela előtt 100 kilométerrel kapcsolódnak be a vándorlásba, amit jó bulinak tekintenek. Rendkívül hangosak, ráadásul - és ez a gond - előre lefoglalják a szálláshelyeket az igazi zarándokok elől.Az egyik ilyen településen történetünk főszereplőjét telt ház fogadta, hiába kopogtatott be a fellelhető összes zarándokszállásra.

Az aznapi 30 kilométeres, tikkasztó hőségben megtett gyaloglás után, a kimerültségtől pityergő lányon a sokadik motel gazdája megkönyörült: körbetelefonálta a helyi szállásokat, de hiába... Ekkor beültette Mónikát a fekete BMW-jébe, és sorra járta vele a szállásokat. Egy órával később már volt hol álomra hajtania a fejét. Ráadásul ott, ahol két órával előbb neki csak a fejüket rázták a tulajdonosok, mondván, nincs hely.- Santiagóban nem csapott meg a vallásosság szele, mert úgy nyomasztott a tömeg és a nyüzsgés a többnyire magányos vándorlás után.

A Perdón-hágon felállított zarándok emlékműnél mindenkinek illik egy fotót készíttetni magáról, ha már minden útikönyvben szerepel ez az alkotás   Fotó: Családi archívum

Alig vártam, hogy folytathassam az utam a világ vége, azaz Finisterre felé. Az otthoniakkal egyébként folyamatosan tartottam a kapcsolatot, a népszerű közösségi oldalon keresztül főleg párommal, Péterrel chateltem, aki félúton meglátogatott, s egy hétvégét együtt töltöttünk. Onnantól kezdve kicsit nehezebbnek tűnt az út, hajtott előre a honvágy és a szeretteim hiánya. Az úti élmények és tapasztalatok feldolgozásához hónapok kellettek Mónikának.

Hazatérve nehéz volt újra beilleszkednie a mindennapokba. - Volt, hogy itthon rám tört a szabadság érzése, új barátaimmal levelezve egyre azon bánkódtunk, hogy véget ért az út, és gondolkoztunk, mikor és hogyan mehetnénk vissza egy újabb zarándokútra. Aztán idővel minden a helyére került, letisztult a lelkemben is. Büszkeség töltött el, hogy sikerült bebizonyítani magamnak, képes vagyok ilyen hosszú út megtételére.

Régen az út végén a zarándokok elégették a ruháikat, amit ma már nem engednek meg maguknak. Nekem is megmaradt a felszerelésem, emellett sok szép emlékkel, tapasztalattal és új barátokkal gazdagodtam.