Jeremcsuk István számára nincs lehetetlen

Nem olyan rég szerencsém volt Vujity Tvrtko balatonfüredi fellépéséhez, ahol a riporter azzal kezdte, hogy a magyar mennyire pesszimista nép. Ezzel eddig is tisztában voltam, de említette egy felmérés eredményét, ami a legboldogtalanabb országokat tekintve az elgondolkodtató száztizenhetedik helyre sorol bennünket a százhúszból. Minden apróság miatt képesek vagyunk panaszkodni, pedig vannak, akik a mindennapi bosszúságoknál jóval nagyobb problémákkal találkoznak életük során, vagy akár születésük pillanatától. Jeremcsuk István koraszülöttként jött a világra és az inkubátorban elmért oxigén mennyiség folytán születése óta vak. Soha nem láthatta kedvenc sportágainak nagyságait, nagy versenyeit, de mégis egy életre megfertőzte a sport. Amikor telefonon keresem is épp egy futóversenyről ért haza a Szelidi-tóról. Jelleme egyből kirajzolódni látszik, amikor teljesítményéről kezd beszélni.

- A három körös versenyt végig akartam futni, ami harminchárom kilométert jelent. Tavaly sikerült is, de idén csak a második kör végéig, huszonkettő kilométerig jutottam és bár érmet kaptam, de ez egyáltalán nem vigasztal – értékelt rendkívül kritikusan.

A Borvidék Félmaratonon Asztalos Noémi fut Jeremcsuk Istvánnal (Fotó: Szász Norbert)

Az elvárásain ne csodálkozzunk, mert életvitele a sport. Nincs más, ami akkora boldogságot jelentene neki, mint versenyezni, edzeni. El sem tudja nélküle képzelni az életét, ahogy ő fogalmazott, egy drog a számára. Pusztán az edzés is kikapcsolja és eltereli a mindennapi gondokról a figyelmét. Sőt, sokszor a legnehezebb időszakokban képes a legkiugróbb teljesítményre.

– Idén februárban egy mátrai túra alkalmával szárkapocscsont-törést szenvedtem. Két hónapig feküdtem gipszben, szörnyű volt, szó szerint majdnem megőrültem. A visszatérésnél aztán nem gondolkoztam a fokozatosságon, a második túrám egyből egy ötven kilométeres teljesítménytúra volt – mondta István, mintha ez a világ legegyszerűbb dolga lenne. Aztán még messze nem volt száz százalékos állapotban, amikor rajthoz állt a Kinizsi 100-on, ahol közel két órával jobbat teljesített a tavalyi idejénél. Kipróbált már amúgy több sportágat, kezdetben a küzdősportok vonzották, valamint lovagolt is, de mindig az atlétika volt számára a legkedvesebb. Sprinterként kezdte, majd öt évvel ezelőtt váltott a nagyobb távokra, valamint egy éve teljesen új vizekre „tempózott”. Régi tervét valósította meg, amikor tavaly sikeresen teljesítette a Balaton-átúszást, az idei újrázás után pedig már rutinosnak mondható. Ha már a terveinél tartunk, a közeljövőben két maraton is szerepel közöttük, de a legnagyobb kihívás mégis a túrázásban rejlik számára.

– Eddig a Mátrabérc Teljesítménytúrára vagyok a legbüszkébb, aminek ötven kilométeréhez egy háromezer méteres szintkülönbség párosult. Vérhólyagos lábbal, szétázott, elnyűtt cipőben, a tizenhárom órás szintidő előtt hét perccel beérve éppen csak, de csak sikerült megcsinálnom – meséli István. Nagy álma még, hogy a már említett Kinizsi 100-at „visszafele” is teljesítse, vagyis egyik barátjával karöltve, teljesen önállóan kétszáz kilométert meneteljen. Ennek egyszer már nekiveselkedett, de a mostoha időjárás és a sáros talaj akkor keresztülhúzta számításait. Addig viszont biztosan nem nyugszik, amíg meg nem csinálja, hogy aztán jöhessen a következő és az azutáni cél. Történetének ismeretében pedig a szavak, mint gond, csapás, lehetetlen is új értelmet nyernek. Üzenni sem szeretne senkinek, hangzatos sablon szöveget pedig végképp nem akar mondani, ő csak egy vak srác, aki szenvedélyesen fut, úszik, túrázik, ugyanis a sportban nincs lehetetlen. Úgy vélem, ez önmagában is inspiráló. Talán itt az ideje reggelente futócipőt húznom