Eszter csodás lelke

Mennyi minden kell egy ilyen verseny megszervezéséhez. Kitalálni a játékokat, hogy az egészséges se unatkozzon és a mozgásában korlátozott is célt lásson benne.

És tényleg, akinek semmi baja, vajon mennyit érzékel abból, hogy a másiknak nagyságrendekkel nehezebb az élete. És vajon mi járhat a szülők fejében azzal kapcsolatban, ha ők már nem lesznek, mert eliramlik az élet, mi lesz, mi vár az ő sérült, de már felnőtt gyermekükre? Ki segít nekik, ki szereti őket? Csendben szemlélem az ajándékok vetélkedő utáni átadását. Boldog gyerekek veszik át a futball- és kosárlabdákat, a görkorikat és gördeszkákat. Van ipad is. Együtt vannak, valóban integrálódtak a tizenegy év alatt. Nagy ötlet volt összehozni őket egymással. Sportolva kerültek közelebb a másikhoz. Már a csillogó-villogó kerékpárokat tologatják a szerencsések. És akkor érkezik egy kislány. De nem a bringáért nyúl, hanem a műsorvezető mikrofonjáért és azt mondja: – Szeretném felajánlani a biciklit egy másik társamnak. Nekem már van. Úgy is érkeztem ide, ha bármit nyerek, másnak adom.

Szem nem marad szárazon. Van ilyen is? Krenhardt Eszter, a veszprémi Kossuth iskola 7. B-s tanulója gondolta és cselekedte így! Kicsi lány, óriási lélekkel! Köszönöm, hogy láthattam, hallhattam ezt! Tiéd az év fair play-díja! Nálam biztosan!