Szerencsésnek lenni

A teniszező még ezt sem teheti meg, neki önmagát kell meggyőznie arról, hogy amit csinál az jó, vagy sem. Az amerikai azt mondja, ezért van az, hogy a teniszező önmagában beszél. Érvel, aztán elvet, újat talál ki, latolgatja, hogy az mennyire lehet eredményes, megpróbálja, elfojtja, majd mást eszel ki, egy szó mint száz: senkire nem számíthat, csak saját magára, a felkészültségére, a tudására, a gondolataira és tetteire.

Aztán persze van olyan helyzet is, amikor a teniszezőnek hangosan kell megszólalnia. Például a torna döntője után, közvetlenül az utolsó pontot követően. Izzadtan, fáradtan, csalódottan, boldogan. Rafael Nadal és Roger Federer remek meccset játszott a londoni évzáró verseny fináléjában. A spanyol először jutott el eddig, a svájci ötödször szerezte meg a trófeát. A két fiatalember a végtelenségig profi. A záróünnepségen előbb a vesztes Nadal köszönte meg a szponzoroknak a támogatást, edzői stábjának, családjának a segítséget, miközben mosolyogva méltatta ellenfelének remek teljesítményét. Ezután Federer is lerótta a kötelező udvariassági köröket, hogy aztán külön elismerje a labdaszedők tevékenységét, amiért nem nekik kell a gömbök után futkosniuk. Végül annyit mondott: őszintén reméli nem rontotta el Nadal évvégi ünnepeit és biztosan találkoznak ők még a jövő évi hasonló versenyen is.

Másik kép: reklámfilm forgatás, a világelső és második szorosan egymás mellett ülnek egy padon. Szövegük nagyjából húsz másodperces, amit öt percen keresztül képtelenek elmondani. A végén már sikítva röhögnek, miközben saját és egymás lábát ütögetik és a könnyük csorog. Nadal és Federer a két pókerarcú, rettenthetetlen sportoló, mint ember.
Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy kortársaikként láthatjuk a meccseiket és hallhatjuk nyilatkozataikat.