Elmerülés a kék festékben

A Gyurátz Ferenc Gondolkodó Kör vendége hétfőn Reidmár Linda, a Pápai Kékfestő Múzeum néprajzosa volt. A szakember Kékfestés és a Kluge család Pápán címmel tartott vetített képekkel illusztrált előadást. Polgárdi Sándor esperes, a kör vezetője köszöntötte a szép számú közönséget, illetve arra kérte a néprajzkutatót, röviden számoljon be, hogy került a múzeum alkalmazásába. A fazekasként, keramikusként végzett Reidmár Linda már öt éve dolgozik a kékfestőben, és kézművesként hamar beleszeretett az új szakterületbe, kutatásai a nyilvánosság előtt kiállítások rendezésében mutatkoznak meg. A következő évek nagy kihívása lehet számára majd a Kékfestő Múzeum teljes felújítása.

Varga Györgyné szavalja Kék-fehér királyság című versét Fotó: a szerző

Az előadás a kékfestés technikájának ismertetésével kezdődött. A festéshez lehet ásványi anyagokat, kőzeteket, és festőnövényeket is használni. A textilfestéshez ez utóbbiakat használták – kezdte ismertetését Reidmár Linda, miközben különböző növényeket láttunk a vetítővásznon. A festő csüllenget a 16. században az indigócserje váltotta fel Európában. Először a nyers vászon ammóniaszódás kifőzése történik, hogy megtisztítsák a szennyeződésektől, majd keményítik, szárítják. Utána következik a mintázás egy sasi nevezetű ládában, melyben molinó szerű anyag van, ebbe rakják a vásznat, majd erre a szigetelő fedőmasszát, az úgynevezett papot. A mintázás kézi, később gépi mintafával, nyomódúccal történt, mely előbb fából, később már csak fémből készült – magyarázta a technikát a néprajzos, majd hozzátette, főleg népi motívumok, bibliai jelenetek, címerek szerepeltek a korabeli mintákon. A mintázást a festés követte betonkádakban, küpákban, melybe a textil merítése ráfokkal történt. Minél sötétebb kék színt akartak elérni, annál többször merítették az anyagot. Eztán a vásznat szárították, majd savazták enyhe kén- és sósavas oldatban. A savazással leoldódott a fedőmassza a textilről, így előtűnt a vászon színe a minták helyén. A vásznat végül szárították és előbb lóerővel hajtott mángorlószekrényben vasalták, később gőzmeghajtású kalanderben mángorolták – tudtuk meg Reidmár Lindától, aki nem csak technikailag, de történetileg is hűen számolt be a kékfestés munkafázisairól, majd rátért a Kluge családfa taglalására.

Polgárdi Sándor esperes és Reidmár Linda néprajzos

A szakma általában apáról fiúra öröklődött, mert nagy tőkebefektetést igényelt. Nem volt ez másként a pápai Kluge családnál sem. A kelmefestő családból származó Carl Friedrich Kluge 1783-ban érkezett Magyarországra, s előbb Sárváron, majd Pápán alapított céhet. A mindennapos viseletben és lakáskultúrában népszerű kékfestő anyag gyártásának egyik központja volt Pápa, ez idő tájt több mester is űzte az ipart. Az alapító fia, Carl Kluge a szokásosnak mondható vándorlegény-útja során mintakönyvet gyűjtött a különféle anyagok készítéséhez szükséges receptekkel együtt. Gyűjteménye az átlagosnál magasabb szakmai felkészültségről tanúskodik. A Kluge-üzem az ő fia, Ferenc idejében élte virágkorát a 19. század második felében. 1869-ben emeltette a jelenleg a múzeumnak helyet adót épületet, cégérrel és eladó bolttal. 1883-ban már a vezető cégek közé sorolták az üzemet, melynek irányítását Ferenc fia, Károly vette át. Az ő idejében technikailag is tovább fejlődött az üzem, a gépesítés okán immár gőzgép hajtotta a mángorlót, a keményítő- és a szárítógépeket, illetve a kézzel hajtott, szakaszosan mintázó Perrotine-nyomógépet is korszerűbbre cserélték. Ügyes üzleti fogásként özv. Kluge Ferencné cégbejegyzéssel vitte tovább az üzemet, ami ekkor közel száz viszonteladóval állt kapcsolatban. Károly az 1880-as években megépíttette a szárítóépületet, ezáltal tizenhat küpával bővítette az üzemet, és megépült az anyag kifőzésére szolgáló fekete konyha, illetve a fűtőrendszer, a szárítópadlás is. Mivel a legnagyobb vásározói és viszonteladói hálózattal rendelkeztek, a megnövekedett kereslet miatt bővíteni kellett a dolgozói létszámot is. 1912-ben huszonhárom férfi főleg gépészként és huszonöt nő árusítóként, továbbá gyerekek segédként dolgoztak itt. A kékfestők a vásárokban a legjobb helyeket kapták, a megrendelők vásárolhattak mintakendőkből és -könyvekből is. A Kluge-féle kékfestő műhely 1956-ig, az államosításig működött.

Az előadásból a kékfestés technikai folyamatain és a Kluge család történetén túl megtudhattuk azt is, hogy az 1962-ben megnyílt Pápai Kékfestő Múzeum volt az első textilmúzeum Magyarországon. Még ma is működik néhány kékfestő műhely és mester az országban, így Bácsalmáson, Dunaföldváron, Győrben, Nagynyárádon, Szentendrén, Szombathelyen, Tolnán, Tiszakécskén, ám talán a pápai a leglátogatottabb kékfestéssel foglalkozó bemutatóhely. Az előadás végén Reidmár Linda szót ejtett a múzeum időszaki és állandó kiállításairól. Utána a Gyurátz Kör egyik tagja, Varga Györgyné kántor mutatta meg magát a közönségnek. Tetőtől talpig saját maga által varrt kékfestő ruhában szavalta el a kékfestésről írott Kék-fehér királyság című versét.