2018.08.19. 07:55
Ötven éve tiporták el a prágai tavaszt
A Varsói Szerződés csapatai 1968. augusztus 20-ról 21-re virradóra vonultak be internacionalista segítségnyújtás címén Csehszlovákiába, hogy véget vessenek az általuk „ellenforradalmi fordulatnak” bélyegzett demokratikus reformoknak.
A „prágai tavasz” feltételeit a Csehszlovákiában a hatvanas évek közepéig tovább élő sztálinizmus bukása, a gazdaság mélyülő válsága, a cseh-szlovák viszony feszültségei és a kelet-nyugati enyhülés teremtették meg. Az események 1968 januárjában kezdődtek, amikor az állampárt, Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) Központi Bizottságának ülésén elmozdították Antonin Novotny első titkárt. Helyére a szlovák Alexander Dubceket választották meg, akit eleinte gyengének és határozatlannak tartottak, de rövid időn belül megnyerte a közvéleményt.
A CSKP áprilisban megfogalmazott, hatalmas társadalmi támogatottságnak örvendő akcióprogramja a párt vezető szerepének megtartása mellett
az „emberarcú szocializmus” megteremtését, a múlt hibáinak kijavítását fogalmazta meg.
A reformfolyamat azonban kicsúszott a pártvezetés irányítása alól, hamarosan megszűnt a cenzúra, rehabilitálták a koncepciós perek áldozatait, életre keltek a kommunisták által megszüntetett társadalmi szervezetek, élénkítették a piacgazdaságot, miközben erősödtek a szovjetellenes hangok.
A mindezt gyanakvással szemlélő szovjet vezetés már márciusban foglalkozott a katonai beavatkozás gondolatával. A prágai példa terjedésétől tartó bolgár, keletnémet, lengyel, magyar és szovjet pártvezetők az év folyamán hatszor vitatták meg a „csehszlovákiai ellenforradalom veszélyeit”. A prágai elvtársakkal folytatott vitákban különleges közvetítő szerepet játszó magyar pártfőtitkár, Kádár János kilenc alkalommal találkozott Dubcekkel, akit a nemrégiben bevezetett magyar reformokat is féltve próbált engedményekre bírni. Júliusban a többi kommunista párt levelében már burkoltan katonai beavatkozással fenyegette meg a CSKP-t, amelynek vezetői az ágcsernyői (Cierná nad Tisou) csehszlovák-szovjet találkozón lojalitásukat hangoztatták, és kötöttek néhány kompromisszumot.
A szovjet vezetést ez nem elégítette ki, és augusztus 18-án meghozták a politikai döntést a bevonulásról, még a harmadik világháború veszélyét is kockáztatva. Az augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka a Varsói Szerződés kétszázezer, többségében szovjet katonája, húsz hadosztály és kétezer tank zúdult Csehszlovákiára,
őket még 300 ezer katona követte.
A Vltva 666 fedőnevű művelet során előbb szovjet ejtőernyősök foglalták el a prágai repülőteret, majd szovjet, lengyel, bolgár és magyar erők érkeztek. Az NDK területéről – a rossz történelmi emlékek miatt – az utolsó pillanatban született döntés nyomán nem keletnémet, hanem szovjet csapatok érkeztek, Románia nem vett részt az intervencióban. A prágai vezetés utasítására a csehszlovák hadsereg nem tanúsított ellenállást, de a CSKP határozatban utasította el a megszállást, és nyugalomra szólította fel a lakosságot.
A „vértelen okkupáció” legendája a rendszerváltás után végképp megdőlt.
A legújabb kutatások szerint az intervenciónak 137 civil halálos áldozata volt, a bevonuló erők nagyjából hasonló veszteségei főleg balesetekből származtak. A legtöbb áldozat augusztus 21-én vesztette életét, amikor a rádió prágai központjának elfoglalásakor összetűzések robbantak ki.
A „prágai tavasz” legismertebb vezetőit letartóztatták és internálták, a megmaradt vezetést Moszkvába rendelték, a tárgyalásokba néhány nap múlva a szabadon engedett Dubceket, Cerník kormányfőt és Smrkovsky nemzetgyűlési elnököt is bevonták. A politikailag és emberileg is megtört vezetők – Frantisek Kriegel, a Nemzeti Front elnökének kivételével – aláírták a „normalizálásról” szóló jegyzőkönyvet. A reformereket hamarosan eltávolították a politikai és gazdasági vezetésből, Dubcek helyére a szintén szlovák, de keményvonalas kommunista Gustáv Husák került, akinek neve egybeforrt a visszarendeződéssel.
Csehszlovákiában megfagyott a diktatúra, az ország a rezsim 1989-es összeomlásig teljes reménytelenségbe süllyedt.
A „normalizálás” alatt a politikától távol tartott Dubcek 1989 novemberében, a „bársonyos forradalom” idején jelent meg újra a politikai színtéren. A kommunizmus bukása után a parlament elnökévé választott politikus 1992. november 7-én autóbaleset következtében halt meg.
A szovjet sajtó a beavatkozást igazolandó közölt egy levelet, amelyben öt magas rangú csehszlovák politikus kérte a szovjet pártvezetés segítségét, és erre hivatkozva minősítették az intervenciót „internacionalista segítségnyújtásnak”. A behívólevél, illetve az 1968-as intervenció ügyét az 1989-es rendszerváltás után „hazaárulás” címén két évtizedig vizsgálták a cseh és a szlovák hatóságok, de az eljárást 2011-ben ítélet nélkül zárták le.
Az események részletes feltárása és kibeszélése természetesen csak a rendszerváltást követően kezdődhetett meg.
1989. december 4-én a Varsói Szerződés hat tagállama (Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, az NDK és a Szovjetunió) nyilatkozatban ítélte el az 1968-as csehszlovákiai beavatkozást,
ezzel egy időben a szovjet kormány külön állásfoglalásban határolta el magát az akkori moszkvai vezetés hibásnak minősített döntésétől.
2008. augusztus 21-én, az intervenció negyvenedik évfordulóján Hiller István akkori kulturális miniszter a kormány nevében így fogalmazott: „A bevonulás agresszió volt, támadás a szabadabb gondolkodás és a szabadabb cselekvés ellen. Ez akkor is így van, ha a magyar csapatok szovjet kényszer hatására vettek részt a megszállásban...”
Forrás: MTVA
Borítókép: a prágai intervenció 1968-ban.
Forrás: Wikimedia / The Central Intelligence Agency