2019.05.16. 08:04
Diszkógömbök és szintiorgia: Giorgio Moroder Aréna-koncertjén jártunk
A diszkózene alfája és omegája, Giorgio Moroder idén 79 éves. Én pedig újra 13 éves voltam tegnap este, s az általános iskolai diszkóban táncoltam a suli aulájában a diszkógömbök és színes lámpák fényénél, neonszínű flitteres felsőben, miközben szólt az On the Radio.
Forrás: giorgiomoroder.com
Giovanni Giorgio, vagy ahogy mindenki szólítja: Giorgio nevéhez több tucat világsláger kötődik, ez volt az egyik, amelyet hallhattunk, hiszen megkerülhetetlen, ahogyan az olasz zeneszerző-producer is.
Nem csak a képzeletemben, hanem az arénában is diszkógömbök apró kockái világították meg a termet, hogy aztán a diszkó-fílingből áttérjünk az érzelmes filmzenei témákra, s hogy élőben is átélhessük a gigaslágereket, hogy ismét gyermekek legyünk pár percre. Például a feledhetetlen Végtelen történet zenéjével, amelyet élőben hallani olyan, mintha valóban létezne az a bizonyos delorean, s ide-oda repkedhetnénk vele az időben.
Ez a koncert valóban időutazás volt. Tény, hogy a késő harmincasok és a középkorúak voltak többségben. Annak ellenére, hogy a lemezlovas fáradhatatlan, progresszív, nem zárkózik el az új stílusoktól, figyeli a színteret és mivel manapság egyébként is szintipop revival-t élünk, létjogosultsága sem fakult, sőt: zabálják őt külföldön. Sajnos, hazánkban picit kevesebben voltak erre nyitottak tegnap este.
Pedig amit művel, az nem csak a Galaxis őrzői válogatáskazettáján férne el, de Tarantino is lelkesen válogathat bármelyik greatest hits-korongról, s beillesztheti azt majdnem bármelyik filmjébe.
Visszatérve a művész frissességére és arra, hogy mennyire képes haladni a korral: pár éve a Daft Punkkal kollaborált és ennek lett eredménye a mai kor egyik legnagyobb diszkó nagyágyújának Giorgio by Moroder című szerzeménye, amely a koncert közepe táján dübörgött fel.
Kétségtelen azonban, hogy az italo diszkó atyaúristenét legtöbben Donna Summerrel kapcsolják össze, nem véletlenül: Az On the Radio, Love to Love You Baby, a Last Dance vagy az egyik utolsóként megszólaló és egyben a koncerten legnagyobbat ütő Hot Stuff a világon mindenhol ismert és kedvelt, az első taktusoknál úgy érezzük, hogy hazaérkeztünk, annyira jólesően ismerősek.
Óriási revü volt egyébként a színpadon, a mai kor tekintetében talán egyszerűnek tűnő, azonban a az estéhez és a műfajhoz tökéletesen illeszkedő ultrán cool vizuállal megtámogatva. Sokak gyerekkorát vagy épp fiatalságát hozta vissza pár percre ez az este. Ezt hallottam magam körül az emberektől: “Úristen, ez a szám a fiatalságomat jelenti!”
Szinti és loop minden mennyiségben, robothang a felkonfok helyett, eurodiszkó ahogy azt kell, egy barátságos és közvetlen, vérprofi legenda a színpadon, mit is mondhatnék? Micsoda érzés volt! What a Feeling!
Ki ne emlékezne a Top Gun című film betétdalára, a Berlin klasszikusára, amelynek klipjében Tom Cruise olyan ellenállhatatlanul mosolyog? A Take My Breath Away a koncerten is elvarázsolt és ekkor még nem ért véget a nosztalgiautazás.
Ez hirtelen egy szomorkásabb hangulatba is átcsapott, hiszen felcsendült David Bowie-tól a Cat People és vetítéssel is megtámogatták a hangulatot. Ekkor már azt hallottam a mellettem álló lánytól: „Mindjárt sírok!”
Remélem, hogy az éppen izmosodó magyar szintiwave-szcéna is képviseltette magát a koncerten, hiszen olyan ízeket leshetett el a több évtizede a pályán lévő őstehetségtől, amely a hazai színtérnek is javára válhat.
Borítókép: Giorgio Moroder
