2010.07.18. 04:19
Gyümölcsfába oltva ott az élet
A Zimmer Feri forgatásán történt. Néhány jelenet az Őrségben játszódott, s az egyik szereplő, Szarvas József a kameracsendben nézelődött. Így fedezte fel a dombhátas, kerítés nélküli világot, majd a kis falu, Viszák szépségeit. És maradt.
Úton az őriszentpéteri Bognár vendéglőbe, a Randevú helyszínére, az időjárás barátságtalan arcát mutatja. A nyár első napján, délidőhöz közelítve plusz 11 fok van, csapkod az eső, sűvít a szél. Ám ez sem ronthatja el beszélgetőpartnerem, Szarvas József színművész kedvét, hiszen jó hírrel érkezett második otthonába, az Őrségbe. Éppen most volt az Üvegtigris című film sajtótájékoztatója, folytatódik a történet - mondja, s a produkcióra terelődik a szó. A vendéglő hangulatos szegletében foglalunk helyet.
- Már az első rész után várható volt, hogy jön a második, mert össznépivé lett a siker. Az viszont mindannyiunkat meglepett, hogy ilyen rövid idő alatt kultfilmmé nőtte ki magát az Üvegtigris. Hogy miért? Talán, mert érzékeli a néző, hogy ez a történet róla szól, ő az igazi hőse, nincs benne kritikai él. Fontos az is, hogy a történetben szereplő emberek egymással szolidárisak. Tehát én ezt a filmet minden mozzanatban hitelesnek érzem. S a harmadik rész, amely most jön majd, egyfajta kikövetelés volt a nézők részéről. Rudolf Péterék nem gondolkodtak kényszersorozatban, nem jöttek ki könyvvel vagy mással: nyilvánvalóvá vált, hogy ez a gondolat folyatható...
Közbevetem, hogy azért az is nagyot emelt a filmen, hogy jó színészek alkotnak egy szeretnivaló csapatot. Mindenki hozta a maga figuráját, de úgy, hogy az tényleg emlékezetes maradt. Mi több, közmondások is születtek, hogy csak az Izi rájder, öcsémet említsük.
- Igen, az is benne van a történetben, hogy a vidámat, a populárisat lehet másképpen, igényesebben is elkészíteni, majd tálalni. Vagyis a közkedveltség nem szükségszerűen hat a minőség ellenében, megtalálható az arany középút. Valami ilyesmi esett meg az Üvegtigrissel is. Amit a jelenséggel kapcsolatban piros cerúzával húznék alá, az a közösség és a hitelesség.
Itt megállunk egy sóhajtásnyira, rendelünk. Mi mást is kérhetnénk indításként, mint vargányalevest. A második fogást még meggondoljuk, de a harmadikat már tudjuk: tökös-mákos rétes. Megjegyzem, hogy sokan tudnak már Szarvas József viszákiságáról. Arról is, hogy sok mindent tett a faluért, önzetlenül. Egyre többen kíváncsiak az általa létrehozott pajtaszínházi bemutatókra, kiállításokra vagy más programokra. Ez felnőttkorának férfias teljesítménye, pontosítva egyik teljesítménye. Hiszen ott van még a Nemzeti Színház, a kulturális közélet, a film és sok minden más. No meg mindezek előzménye, a gyerekkor.
- Debrecenben születtem, gyerekkorom Hortobágy-Kónyán telt tíz esztendeig, aztán 1968-ban költöztünk át egy másik tanyaközpontba, Ebesre. Aztán a cívisvárosban szakmunkásképzőt jártam ki, hentes és mészáros szakon... Beiratkoztam egy szakközépbe, megszerzendő az érettségit. Amíg ezek mentek, a színjátszás közelébe keveredtem: először segédszínészként, aztán énekkari tagként. De ha valaki megkérdi tő- lem ma, hogy akartam-e színész lenni, azt mondanám neki: akart a fene... Eszembe sem jutott.
De ha innen visszanézek, akkor azt látom, hogy a kisgyermek eleve erre készült. Benne volt ez az ösztönökben, a zsigerekben, a génekben. Már Kónyán énekeltem színpadon, tangóharmonika kíséretében. Aztán Ebesen előfordult, hogy egy farakáson állva szavaltam, vagy vicceket meséltem társaimnak. De úgy, hogy azt sem tudtam, mi az a színház. Hogy ez egy szakma, amiből meg is lehet élni... Amikor erre rájöttem, már régen a színházban dolgoztam, sőt felvettek a főiskolára.
Pörög az ifjúkori időív: Debrecenben a Csokonai Színházhoz kerül segédszínészként Szarvas József. Aztán mint pályára alkalmatlant eltanácsolják, de megmarad énekkari tagsága. Sikerül letenni az érettségit, jön a színművészeti főiskola, majd a Vígszínház, kerek tíz esztendeig. Szabó István, az Oscar-díjas Mephisto rendezője az egyik filmes tanára. Nem felhőtlen kettejük viszonya.
- Úgy éreztem, nem szeret. Sokat is piszkált. Mondtam a nejemnek; lehet, hogy jó színész leszek, de filmben nem fogok szerepelni, az biztos. Mit ad az ég, a Hanussenben kaptam meg az első szerepemet, vagyis Szabó egyik emlékezetes filmjében. Két napot forgattam. Rá következő tavasszal Pistától kaptam egy levelet, amelyben megköszöni a filmben való részvételt. Örül neki, írja, számít rám a jövőben is. De a mostani filmből a jelenetemet kihúzza. Mondom a nejemnek: na látod!
Ásványvízzel és sörrel koccintunk és döntünk a főételről: vargányás csirkemell, valamint klasszikus harcsapaprikás. Gyorsan kihozzák, elmerülünk a kulináris élvezetekben. Jóska tovább gombolyítja a filmes szálat.
- Aztán persze csak jött a film. Lányi András Új földesúr című munkájában játszottam el az első főszerepet. Aztán már megszámolni sem tudom mondja. Azért megpróbáljuk: Zimmer Feri, amely végül elhozta Viszákra, vagy a Bizarr románc Zsigmond Dezső rendezésében. Hasutasok Szőke Andrással, az Üvegtigris, vagy Gothár Péter A részleg című, emlékezetes mozija.
- Soha nem volt mindegy számomra, hogy mi mentén történik a szakmai igazság és a hitelesség keresése. Jancsó, Sára, Szabó vagy Sándor Pali - a legjobbakkal dolgozhattam együtt. Ez azért nagy muníciót adott - mondja.
A színház sem maradt ki a pályaívből. Emigránsok, Oidipusz, Dühöngő ifjúság, Dandin György - széles a skála. Jelzi, hogy a tehetség sohasem egypólusú. Adódik a kérdés: mit jelent egy olyan, a társadalmi problémákra, közösségi lét rezdüléseire érzékeny művésznek, mint Szarvas József, a Nemzeti Színház?
- Kevés dologra vagyok annyira büszke, mint a Nemzetire. Arra, hogy az életem részévé lett. Amikor a Nemzeti Színház fölépült, imádkoztam, hogy abban játszhassak. Aztán Szikora fölhívott és azt mondta: Jóska, szeretném, ha te lennél az Ember tragédiájában Ádám. Szomorú, de akkor civil kurázsi kellett a Nemzeti Színház megnyitásához. A szakma 2002-ig sokféle díjjal ismert el, azután már nem. Mert úgy döntöttem, hogy az addigi gondolati struktúrából kilépek. És beléptem egy olyanba 2002-ben, amiről még magam sem tudtam, hova fut ki. Aztán ezt az épülést, ennek eredményét úgy neveztük el, hogy nemzeti kultúra. Nem politikai lépést tettem, hanem a dolgomat, s nem intellektuális döntést hoztam, hanem zsigerit. Annyiban, hogy a nemzeti kultúrához való tartozás elsősorban zsigeri. Az anyanyelv például nem döntés kérdése, hanem adottság, azt kapjuk. Ennek kicsúcsosodása volt, amikor Viszákon tűnődtem az akkor még rozzant kis pajtában: mit tudok én hozzátenni ehhez a közösséghez? Mit tudok én idehozni, amit elfogadnak, befogadnak, ami nem ráerőszakolás?
A művész picit eltűnődik. Aztán a faluról kezdünk el beszélgetni, meg az emberekről és persze a közösségről. A nagyobb közösségről is, az Őrségről, amelyet szerinte soha nem fog belepni a fű. Egyszerűen azért, mert van elég ereje a megmaradáshoz. Itt megemlítődnek olyan szellemi bástyák és védművek, mint a Sülyi Péter alapította Teleház, vagy legújabban a Rátóti Zoltán irányításával megvalósult templom Magyarföldön. De itt van Horváth János festőművész Szalafőről, és itt vannak a magyarszombatfai fazekasok és más alkotók. Viszákon pedig a Tündérkert.
- A tájjal kezdődött minden, nekem pedig megtetszett ez a viszáki, őrségi táj. És a helyi közösség: mit tudok én hozzáadni az ittenihez? Beindult a fantázia, ennek lett aztán tárgyiasult következménye a pajta. Majd az abban megvalósuló programok, hosszú távú értékek, mint a Tündérkert. Nos, ez utóbbinak a gyökere és előzménye Kovács Gyula Pórszombatról. Ő ott erdész, a Kárpát-medence gyümölcsös értékeivel, hagyatékával foglalkozik. Megértettem általa, hogy egy olyan kis közösség, mint esetünkben Viszák, mekkora gyümölcshagyatékkal, ezen keresztül pedig hagyománnyal bír, rendelkezik. De ha nem figyelünk oda, akkor ezt a kulturális hagyatékát elveszítheti...
De miért szívügye ez egy fővárosi művésznek?
- Az a közeg, közösség, szocializáció, amelyből én jöttem, az semmi mást nem termelt, mint ábrándokat, vágyat és hiányt, reménykedést. Ebes, Kónya: ide voltak kitelepítve az őrségi emberek, és én gyerekként, bár ott éltem, erről semmit sem tudtam! A kitelepítéssel mint fogalommal csak negyvenévesen találkoztam. Hiány: érzed, de nem tudsz róla. Viszákon értettem meg, hogy ami hiányzik, az itt van. Tündérkert: gyümölcsös, génbank. Azt jelenti, hogy a gyümölcs - mint hagyaték - elmentendő, továbbadandó. Honos őrségi és honos viszáki fajtákat rejt.
Viszáki fajták? Ennyire elemire szedhető a génbank?
- Korábban minden községnek, minden portának megvolt a saját gyümölcsfája, kertje, állománya, pálinkája. Nem volt két egyforma pálinka a faluban. Lehetett például tudni, hogy egy bizonyos körtefa hogyan került át Viszákról Őrimagyarósdra. Ha valaki átnősült a másik faluba, rendszerint elmentette ollója által az ő kedvelt gyümölcsfáját...
Amikor elbúcsúzunk, elfog valami különleges, simogató érzés. Az ember akkor tapasztalja ezt, amikor kedvére való közösségre talál. Amelyet építhet, amelyből építkezhet.