Ereiben krími tatárok vére is folyik - Beszélgetés az ukrán kisebbségi önkormányzat vezetőjével

Nyári meleg, a polgármesteri hivatal "B" házasságkötő termében ma már volt három esküvő. Egy következőre várva két fürtös hajú pici lány - nyilván ikrek -, arany ruhában, aranyszínű babacipőben szaladgál a Zsuzsi-szobor körül. A telefonbeszélgetések után ilyen ünneplős hangulatban találkozom először Zakar Irinával, az ukrán kisebbségi önkormányzat vezetőjével.

Megérkezik Tatjána és Alekszej, rájuk várt Irina; az ukrán menyasszony és az orosz vőlegény házasságkötésénél ő lesz a tolmács. Van valami megható abban, amikor egy ilyen fontos pillanatban a más anyanyelvű jelölt magyarul mondja az igent. Mintha hirtelen maga a béke töltené ki a termet. Friss ismerősömnek is hasonló járhat a fejében, mert amikor a szertartás után leülünk beszélgetni, ez az első mondata: - Köztünk nincs háború.

Nyilván nem hármójukra gondolt, ukrán barátnőjével és annak orosz férjével, hanem a Magyarországon élő ukránokra. Legyünk őszinték, az emberek többsége, ha meghallja a szót, Ukrajna, azonnal a háborús áldozatokra gondol. Kárpátalja magyar nyelvű internetes újságjában folyamatosan ott a felhívás: segélyt gyűjtenek a fronton harcoló katonák családtagjainak, ugyanakkor láthattuk a közvetítést Kijevből, a fővárosból; az Eurovíziós Dalfesztivál olyan monstre rendezvény volt, amit bátran vállalhatott volna a világ szebbik felének bármelyik országa. Hogyan lehet ezt megmagyarázni, átélni, esetleg egy másik országból aggódni az otthon maradottakért?

Zakar Irina úgy hiszi, akkor fogadták el igazán a kisebbségi  önkormányzatot, amikor 2011-ben bemutatkoztak a nemzetiségi napon

- Ukrajna sokarcú ország, ahol több nemzetiség él együtt - kezdi Irina. Része Kárpátalja is, meg Kelet-Ukrajna is, ahol az oroszok által elfoglalt területeken háború folyik. Már leszerelték, elszállították a gyárak berendezését, bezárták a bányákat. Az ukránok függetlenek akarnak lenni, barátkozni az Európai Unióval, Oroszország pedig a befolyását akarja megőrizni az elfoglalt területeken. 2013-ban kezdődött: határ alig, az ukrán hadsereg gyenge, de hát ki számított erre?

Nem is lehet megmagyarázni. Gondold csak el: Magyarországon tizenhárom nemzetiség él. Hogyan lehetne azt elfogadni, ha valamelyik elfoglalna egy várost, és azt mondaná, itt születtünk, ez lesz a mi köztársaságunk! A Krím sem volt orosz, elég megnézni a helységneveket. Csak a háború után létrehozott településeknek van orosz neve. Olyan ez, mintha a törökök azt mondanák, százötven évig voltak Magyarországon, tehát ez is az övék. A krími tatárok első említése a VIII. századból való, Moszkváé ötszáz évvel későbbi. Ukrajna határait 1991-ben szavatolták, ám Oroszország nem tartotta be, de hát hogyan lehetne most újraszabni a határokat. Önként ki megy ebbe bele?

Irina ereiben is krími tatárok vére folyik. Kijevben megismert egy magyar fiút, aki a katonai egyetemen tanult. Összeházasodtak, így került Magyarországra. Először Keszthelyen éltek, majd miután ott megszűnt a laktanya, a férje pedig a légvédelmi vezérkarba került Veszprémbe, a családdal természetesen ő is a királynék városába költözött. Mivel családi kapcsolatok révén ide is sokan kerültek az akkori Szovjetunióból, elkezdett érdeklődni, hányan lehetnek közöttük, akik Ukrajnában születtek vagy ukrán származásúk? Mivel a 2010-es években már létezett az országos ukrán önkormányzat, adódott az ötlet, hogy alakítsák meg Veszprémben is a helyi ukrán önkormányzatot.

- A városiak elég jól fogadták az újabb kisebbségi önkormányzatot, azt hiszem, akkor fogadtak el igazán bennünket, amikor 2011-ben bemutatkoztunk a nemzetiségi napon. Budapestről, Vácról, Miskolcról hívtunk ott élő ukrán zenészeket, művészeti csoportokat, óriási siker volt. Azóta is megpróbálunk minden városi rendezvényen jelen lenni, és minden évben tartunk legalább egy nagyrendezvényt, ilyenkor az Agóra színháztermében mindig telt ház van. Tavaly Ukrajnából hívtuk meg a nemzeti táncegyüttest, idén, augusztus 6-án, az Óváros téren másodszor lép fel a Kanadai Ukrán Táncegyüttes. Szeretnek itt lenni, bár azt mondják, nekik furcsa, hogy itt minden olyan miniatűr.

Irina, aki többek között ukrán és orosz nyelvű idegenvezető, szívén viseli az övéi sorsát. Már az ukrajnai háború előtt is kapcsolatban voltak egymással az Európai Unió ukrán közösségei, amióta pedig ekkora a baj, megpróbálnak együtt segíteni. Például kitüntetést is kapott az Európai Ukrán Kongresszustól, mert tavaly a férjével együtt nyolc-kilenc alkalommal vittek már segélyszállítmányt az anyaországba, ahol a háború miatt nagyot esett az életszínvonal.

Azt mondja, sok önkéntes segít a menekültek befogadásával, az árvák felkarolásával. Köszöni Magyarországnak, hogy sok sebesült katonát itt operáltak meg, hogy ide jöhettek rehabilitációra, hogy tavaly hétszáz hadiárva, katonák gyerekei üdülhettek a Velencei-tónál.

- Mindent lehet pótolni, de ha valakit elveszítünk, azt nem, az a legnagyobb veszteség. Meglátogattam azokat a gyerekeket, és olyan jó volt látni, hogy mire hazamentek, újra tudtak mosolyogni. Tetszett nekik Magyarország, örültek, hogy itt lehettek. A magyarokban van segítő szándék, én ezért nagyon hálás vagyok.

Tavaly, az 56-os forradalom hatvanadik évfordulóján, otthon, Ivano-Frankinszban is tartottunk egy nagyon szép ünnepséget, Soltész Miklós államtitkár volt a vendég. A sok gyerek egy része, akik ott megjelentek, magyarul is tanul, az egyetemen belül van egy vasárnapi iskola, ahol szükség volt magyar nyelvű könyvekre. De jó volt kivinni, amit a barátok, ismerősök gyűjtöttek!

Amint látható, köztük, anyaországiak és távolba szakadt ukránok között tényleg nincs háború, éppen ellenkezőleg; emberek segítenek tartani a lelket azokban, akik erre nagyon rászorulnak. Azok is sokan vannak; ukránok, magyarok, olaszok vagy amerikaiak, akik imával fekszenek és imával kelnek, hogy vége lehessen a mostani rémálomnak, a háborúknak.