A kényszermunkatáborokba elhurcolt áldozatokra emlékeztek Halimbán

A több programból álló rendezvény szakmai mentora a Veritas Történetkutató Intézet volt. Tóbel János polgármester köszöntőjében arról beszélt, hogy ő maga erről a korszakról és annak eseményeiről ennyire részletesen és hitelesen csak a 2000-es évek elején, a Halimbáról elszármazott írónő, helytörténet-kutató, M. Mester Katalin első - Mind elvitték a legények elejit címet viselő - könyvének halimbai bemutatóján hallott:

- Kati a történelem olyan fehér foltjairól írt ebben a könyvben, amelyek nem szerepeltek a tankönyvek lapjain. Tanulmányaim alatt ilyenekről nem is hallottunk, s ha meg is tudtunk valamit, beszélni nemigen volt szabad róla. Viszont nagyon fontosnak tartom, hogy megmutassuk a halimbaiknak ezeket a történéseket, és segítsünk emlékezni a hozzátartozóknak.

Majd a Halimbán élő Kovács Kálmán Árpád, a Veritas Történetkutató Intézet történésze vette át a szót, s bemutatta a Magyarok a Szovjetunió táboraiban (1944-1956) című kiállítás gazdag anyagát. Előadásában 1917-től 1956-ig vezette végig a szovjet munkatáborok kialakulását, bővítését, s szólt azok történelemre és társadalomra gyakorolt aspektusairól is:
- Maga a szovjet táborrendszer a szovjet politikai rendszer integráns részét alkotta. Sokan azt hiszik, hogy Sztálin állította fel őket, pedig már Lenin időszakában, az 1920-as évektől voltak javító- nevelő táborok, valójában kényszermunkatáborok. 1928-ban szilárdította meg egyeduralmát Sztálin a Szovjetunióban. Innentől a legaljasabb és legpusztítóbb emberi érzelmek váltak normálissá. Bár a rendszer pazarolt, az embereket teljesen kizsigerelték. Mindenkit mindenért felelőssé tettek, saját magukon és vezetőiken kívül. A megvádoltakat vagy megölték, de - ez túl egyszerű lett volna - inkább kitelepítették, Gulág-táborokba zárták őket. Így figyelmeztető sorsuk embertelen kényszermunkával kicsiholható, gazdasági hasznot is eredményezett - emelte ki a történész.

Kovács Kálmán a kiállítással kapcsolatban elmondta, hogy a több mint egy évtizedet bemutató anyagban megjelennek az úgynevezett málenkij robotra elhurcolt - több százezerre tehető - civil lakosok és a rendszer ellen fellépő politikai és közéleti személyek is. Így külön tabló említi Mindszenty József bíboros, Olofsson Placid bencés szerzetes és Böröcz Sándor evangélikus lelkész személyes küzdelmét is. Ezenkívül a tablók bemutatják a Gulág-táborokba való kiszállítás menetét, az ott élő rabok világát, nehéz fizikai munkájukat és az őket körülvevő embertelen körülményeket. Külön rész foglalkozik azokkal a hadifogságból hazatérőkkel, akik fizikai, de főleg lelki terheik súlyát még évtizedekig, ha talán nem életük végéig hordozzák. A tárlat utolsó tablóin térképek adnak tájékoztatást a munkatáborok földrajzi elhelyezkedéséről, köztük a Magyarországon lévő táborokról is.

Az előadás után a jelenlévők átvonultak a polgármesteri hivatalhoz, ahol M. Mester Katalin idézett a halimbai elhurcoltak és itthon maradottak visszaemlékezéseiből, levelezéseiből. Ezek Drága kicsi Terkám! Édes Lackóm! című könyvében jelentek meg. Ebben a háborús levelezésben 1941 novemberében a következőket írja Vajai Teréz vőlegényének, Molnár Lászlónak: Most is sok behívó jött. Daninak is jött (megj.: a szerző szerint Mráz Dániel), de a bánya felmentette. Tudod, most legjobb bányásznak lenni. Már bizony Halimbáról is sokan kinn vannak: Csipszer Jóska, Bárány Kari, Mohos Gabi, Perger Pista, Vajai Gyula - ezek már mind leváltásra mentek. Öregeket is sokat behívtak. Mindig arra gondolok, hogy jöttök rövidesen. Ezek a személyes hangvételű beszámolók valósághű képet adnak a II. világháború, a front és a hátország, jelen esetben Halimba akkori életéről is.

Majd az írónő a Mind elvitték a legények elejit című könyvéből idézte meg a szintén halimbai, 1913-ban született Kardos Józsi bácsi alakját, akinek történetét úgy tudta csak megismerni, hogy a szőci szociális otthonba látogatott el hozzá. Előtte, bár hatvan évig nagyon jó szomszédok voltak az írónő nagyszüleivel, szüleivel, de Jóska bácsi sosem beszélt a hadifogságról. Csak időskorában, ott a szőci otthonban mesélte el élete történetét. A könyv nyomdába kerülése után nem sokkal, 92 éves korában elhunyt. Az idős ember így emlékezett vissza: Az idősebb őrök orosz tartalékos katonák lehettek, tán látták, hogy milyen gyengék vagyunk, ezért maguk mondták, hogy üljünk le és gyújtsunk rá. Jó vastag cigarettát csináltam. Még áprilisban is hó volt, a rövid nyár után hamar őszre fordult az idő. Egy-két kellemes hónap volt, a július, augusztus. - Jóska bácsi nem tudta a tábor nevét, hogy hol volt, csak azt, hogy milyen rövid volt a nyár. Ebből következtettünk, hogy fent északon lehetett. A Gulág négyezer tábort működtetett a Szovjetunió területén, és gyakran tették újabb és újabb táborokba a foglyokat, hogy ne alakulhassanak ki barátságok és szervezkedések - magyarázta az írónő.

A helyi események felidézése után Tóbel János polgármester és Fenyvesi Zoltán, a Veszprém Megyei Önkormányzat Közgyűlésének alelnöke leleplezte azt a márványtáblát, amely a harminckilenc Halimbáról elhurcolt lakosnak állít emléket. A
program zárásaként a résztvevők megnézték a Nők a Gulágon című magyar dokumentumfilmet.

Akkor a legaljasabb és legpusztítóbb emberi érzelmek váltak normálissá