Egy sikertörténet van: az üdvösség

– A Szentlélekről mit mond az elsősöknek?

– A kicsiknek a változásról szeretek beszélni, ami az apostolok életében következett be Jézus feltámadása és a Szentlélek eljövetele után. Ugyanazok az emberek, akik korábban gyáván, önmagukat féltve megtagadták Krisztust, pünkösd után bátran kiálltak mellette, és ha kellett, áldozatot is hoztak érte. Mi is eldönthetjük, hogy félelemtől vagy reménytől vezetett emberek akarunk-e lenni. Olyanok, akiket az önzésük határoz meg, vagy olyanok, akiket a szeretet bátorsága vezet? Hiszen mindig a jóhoz kell bátorság: a megbocsátáshoz, a nagylelkűséghez, az önfeláldozáshoz, a hithez! Jó beszélgetni velük az ember személyes pünkösdjéről, a bérmálásról is, arról, hogy a templomban kimondott szónak, fogadalomnak súlya van: ha ott mondjuk ki Isten és a hívek közössége előtt, hogy „jó keresztény akarok lenni”, akkor ennek nagy jelentősége van egész életünkre. 

– A Szentlélek az egyik legnehezebben elmagyarázható vallási fogalom.

– A Szentháromság titka meghalad minket. Olyan valóság, ami túlmutat a tér-idő korlátain, a földi valóságon. Böjte atya szokta mondani, hogy ebbe a csontgolyóba, ami a koponyánk, még a teremtett világ titkait sem tudjuk maradéktalanul befogadni, hogy tudnánk hát a Teremtőjét, aki fölötte áll a világnak. Teljesen megérteni valóban nem lehet, de közel kerülni hozzá igen. Ezért szeretem a Szentháromság titkának magyarázatakor a keresztvetést például hozni. Megérintem a homlokom, s azt mondom, „Atya”: Isten az, aki gondol rám, aki akart engem, aki életet adott nekem, aki ezt a világot velem együtt álmodta meg, aki szeretetével továbbra is éltet engem. Aztán megérintem a szív tájékát, s azt mondom, „Fiú”: Isten, aki együttérez velem, aki Krisztusban testvéremmé lett, aki részt vevő szeretettel szeret engem, magára véve az emberi lét minden örömét és nehézségét, akivel együtt járom életem útját. Majd végül megérintem a két karomat, s azt mondom: „Szentlélek”, aki segít engem abban, hogy Isten majd átöleljen engem, életem őhozzá érkezzen.

Takáts István atya: Türelemmel és szeretettel kell meghívni a diákokat a hit örömére
Fotó: Penovác Károly

Egy másik példa a Szentháromságra a Nap, a fénye és a melege lehet: ez a három egy valóság, de mégis tudunk róluk külön-külön beszélni. A Nap, amibe nem lehet nézni, az Atya, akiről mégis tudunk, hiszen elküldi nekünk a fényét. Ő a Fiú, aki elhozta a világosságot, akinek a segítségével megláthatjuk életünk igazi gazdagságát. S van „a Nap melege”, a Szentlélek, akit nem látunk, mégis érezzük éltető, újjáteremtő erejét, miként megérzi tavasszal a kopár táj is, és élettel teli, virágzó, termékeny lesz. 

– Szép képek. A lelki nevelés azonban a kamaszokkal nehezebb lehet. Az ő érdeklődésüket mivel kelti fel?

– Számolnunk kell azzal, hogy ez olyan életkor, amelyet egyszerre jellemez az értékek megkérdőjelezése és az igazság szenvedélyes keresése. Fontosak az ebben a korban megfogalmazott kérdések is, amelyek segítenek kilépni a gyermeki hitből, és lehetővé teszik egy érettebb, felnőtt hit megszületését. Fontos figyelni arra is, hogy ebben az életkorban meghatározó a kortársak értékítélete, az emberi kapcsolatok, a barátság, a szerelem. Ezek figyelembevételével, türelemmel és nagy szeretettel kell kísérni és meghívni őket a hit örömére. Érdekes megtapasztalni, hogy a feladatunk sokszor nem áll másból, mint egy – gyakran a média által is sugallt –, hamis Isten- és egyházképtől meghatározott előítéletet a személyes élményeken keresztül „felülírni”. A kulcs az, ahogyan közelítünk hozzájuk: sok mindent meg lehet tanítani nekik, de az élmény lesz a meghatározó. Amit mondunk, abból lehet, hogy sokat elfelejtenek majd, de ahogy mondjuk, az maradandó lesz! Ha törődünk velük, ha bizalommal közelítünk hozzájuk, ha igyekszünk, szeretni őket, akkor ez már elindíthatja őket a hit felé. Figyelmeztetés is ez egyben nekem és paptársaimnak is, hogy felületességgel, rossz példákkal nemcsak magunknak, hanem Krisztus ügyének is ártunk.

– Az egyházi iskolák mennyire sikeresek a lelki nevelés terén?

– A hit ajándék, nem előírásra vagy elvárásra születik meg. Munkánk gyümölcse igazán csak hosszú távon lesz látható. Búcsúzó diákjainktól azzal köszönök el, hogy szeretném évek múlva is boldog emberként viszontlátni őket! Mert tudom, hogy Isten örömre hív mindannyiunkat. A boldogtalanságunk oka rendszerint az, ha letérünk Isten útjáról: az önzés, a harag, az irigység nem Istentől jön! Választásaink, amelyeken keresztül az életünk beszűkül, nem az Isten akarata szerint valók! Amit értékként mi itt, az iskolában felkínálunk, annak az eredménye ott mutatkozik meg, ha ezek a diákok hivatásukban és az élet minden szakaszában és területén a hittel felvértezve boldog emberek tudnak lenni, akik érzik, hogy helyükön vannak, akik tudják, hogy ezt a világot Isten velük és általuk szeretné gazdagítani és boldogabbá tenni.

– A fiatalok merik, tudják vállalni a vallásosságukat?

– Nem látom őket az élet minden helyzetében, de örülök, ha az iskolán kívül, a boltban, az utcán „dicsértessék!”-kel köszönnek, hiszen ez egyfajta állásfoglalás is. Ugyanakkor tudjuk, hogy a hit és a hitetlenség kérdése az ember életében nem lezárt dolog. Az élet minden helyzetében újra és újra meg kell harcolni érte. Én azt szeretném, ha ezt a harcot a hitért újra és újra megvívnák!

– Ma vallásszabadság van, ugyanakkor, ha valaki nyíltan vállalja a hivatását, a vallását, nem biztos, hogy azt elfogadják. Találkozott ilyennel a munkája során?

– Kispapként is volt, hogy megéltem, és papként is előfordult már, hogy találkoztam értetlenkedő és zavart tekintettel, amikor kispapi vagy papi mivoltom kiderült. Az ekkor születő kérdések mindig megmutatták, hogy a zavar azért van, mert ezt a hivatást sokan csak a lemondások felől látják. Pedig tudjuk, hogy orvos sem azért lesz az ember, hogy fárasztó ügyeleteken, éjszakákat virrasztva, a családjától távol legyen, hanem mert jó a tudásával másokon segíteni. A papi hivatásból sem látni a lényeget, ha azt a lemondások felől közelítjük meg. Aztán gyakran találkozom előítéletekkel, amelyek torz és hamis Isten- és egyházképből fakadnak. Ezzel kapcsolatban szívesen idézem egyik paptársam mondását: „abban az istenben, akiben a hitetlenek nem hisznek, én se hinnék.” Szintén elszomorító s gyakran manipulatív, hogy az egyházzal kapcsolatban hírértéke csak a botrányoknak, extrém vagy negatív eseményeknek van. Ehhez társul egy talán még a felvilágosodás és a marxizmus idejéből megmaradt, sokakban működő zsigeri reflex, amely a hitben, vallásban, egyházban valami ódivatú, régen meghaladott, ezért elítélendő, a társadalomból kiszorítandó és minden eszközzel támadható közösséget lát. Furcsa, hogy a nyugati társadalom, amely minden vélemény, meggyőződés védelmét és tiszteletét hirdeti, a kereszténység esetében oly könnyen megfeledkezik erről az alapelvről. Különös volt megélni azt a dühödt támadást, amit a magyar kormány kapott az új alaptörvény elfogadása kapcsán. A „főbűn” akkor is a kereszténység és a keresztény értékek említése volt. A kritika a szabadság és egyenlőség nevében indított támadást. Holott a szabadság és egyenlőség azért lehet érték, mert az európai kultúra a kereszténységből született. Próbáljunk meg egy iszlám kultúrában szabadságról beszélni! Értelmezhetetlen! Vagy Indiában, ahol kasztrendszer van, az egyenlőségről! Értelmetlen! Valójában, akik a szabadság és egyenlőség nevében tiltakoznak a kereszténység ellen, hasonlatosak ahhoz az emberhez, aki éppen annak az ágnak a fűrészelésével foglalatoskodik, ami őt tartja. Egy kihalóban levő, elöregedő európai társadalom, amely fél felvállalni a keresztény gyökereit, vajon milyen jövőre számíthat? Tanulságos a híres olasz író, Umberto Ecco állásfoglalása: „Európaiként nem lehet, hogy ne legyek keresztény! Akkor is, ha nem tartom magam vallásosnak, akkor is, ha nem járok templomba, ezer szállal kötődöm a kereszténységhez, ahogy a világot látom, ahogy az ünnepeimet élem!”

– De az ünnepeinket se éljük, értjük igazán. A lelki nevelés segít ebben? Vannak kritikusok, akik a keresztény értékek hangsúlyosabb megtartását várják a katolikus iskoláktól.

– Az, hogy egy katolikus iskolától az emberek többet várnak, örvendetes, mert ez a bizalom jele: „magas szintű tudás, érték alapú nevelés, hit, megtartó közösség”, ezek az elvárások nem véletlenül kötődnek az emberek fejében a katolikus iskolákhoz. Ugyanakkor mi is a világból merítünk, s azt tapasztaljuk, hogy a diákjaink „hátországa” egyre bizonytalanabb. Családok válsága, kiüresedő értékek, a széteső nyugati kultúra megannyi krízise nyomot hagy a gyerekeken. Ilyen közegben kell tehát a megelőlegezett bizalmat megszolgálni. 

– Vajon mikor lesz ez általános vélekedés, gyakorlat az egyházban?

– A katolikus egyház feje, Ferenc pápa ezen az úton jár: közvetlensége, a kiszolgáltatottak, bajba jutottak iránti elkötelezettsége, egyszerűsége sokakat megérintett már. Hiszem, hogy a gondviselés nem véletlenül adta őt nekünk.  

A mi diákjainkkal kapcsolatban is bizakodó vagyok. Isten adja őket nekünk, ő fogja tovább vezetni őket, s bízom benne, hogy kitartanak az úton, ami hozzá vezet. Mert egy sikertörténet van: az üdvösség.