A polgárpukkasztókból pukkasztható polgárok lesznek

Új novelláskötetén dolgozik, aztán megírja azt a regényt is, amelyik régóta foglalkoztatja.

Nagy Koppány Zsolt József Attila-díjas író, műfordító, könyvszerkesztő, az Előretolt Helyőrség című irodalmi és kulturális periodika szerkesztője, az Íróakadémia oktatója szerint az első kötetei humorosak voltak, aztán jött a borongós férfikor – legalábbis ami a nagyívű történeteket illeti.

Közben a novellái is keserűbbek lettek – ugyan nem komorak, de mindenképpen ironikusabbak – olvasható a szerzőről az Origo Vági Barbara jegyezte anyagában.

Nagy Koppány Zsolt 1978-ban született Marosvásárhelyen. Negyvenegy éves, és attól tart: közeledik az életközépi válság. De az is lehet, hogy már itt van. Fene tudja. Úgy érzi, egyre nagyobb koncentrációra van szüksége a nagyobb lélegzetű történetek megírásához. Szeretne elvonulni oda, ahol senki sem zavarja, és ott megírni, amit meg kell írnia.

„Egy rövid tárcát, novellát viszonylag kis erőfeszítéssel meg lehet írni. Ez persze nem jelent semmiféle sorrendezést, alá-fölérendeltségi viszonyt a műfajok között. De evidencia, hogy egy regényhez nagyobb összpontosítás szükséges.

Ha valaki regényt ír, és – mondjuk – a közepe táján kell másnap folytatnia, annyi dologra kell odafigyelnie, annyiféle szálra koncentrálnia, annyi ívet felelevenítenie és újrarajzolnia, amíg bemelegszik és beindul az író-gép, hogy az első oldalak többnyire használhatatlanok lesznek, és vagy ki kell dobni őket, vagy a nap végén, lendületből újraírni minden mondatukat.

Ehhez azonban megfelelő körülmények kellenek, no meg rengeteg idő – az viszont ritkán adódik„ – mondta Nagy Koppány Zsolt, aki egyben cáfolta is azt a joggal felvetődő gondolatot, hogy most regényt írna.

„Nem, sajnos nem, egyelőre nem tudom megteremteni azokat a bizonyos körülményeket – úgy tűnik, túlvállaltam magam. De most már olyan régóta ígérem és beszélek róla, hogy muszáj lesz megírnom” – jegyezte meg.

Nagy Koppány Zsolt Székelyudvarhelyen nőtt fel, színmagyar közösségben, ahol még a helybéli romántanárok és (román tanárok) is magyarul beszéltek – mondja. Így aztán nem emlékszik nemzetiségi ellentétre, a Ceauşescu-rendszer megdöntésének időszakára viszont igen.

„Karácsony és újév között édesapámék úgy gondolták, jobb, ha húgommal a nagyszülőknél, vidéken töltjük az iskolai szünidőt. Elutaztunk a Marosvásárhely és Szováta között fekvő Hármasfaluba, ahol a pilinkézve érkező hírek hatására rajtam is nagymértékben úrrá lett a forradalmi hevület. Ez nem csoda, hiszen már tizenegy éves is megvoltam, ugye. Egyik nap nagyapám behozta a napilapot és lapjaira szedte, gyújtósnak. (Mindenki gyújtósnak használta az újságokat, anélkül, hogy ebben bármiféle heroikus lázadás lett volna.)

A napilapok címoldalán pedig többnyire Ceauşescu képe szerepelt. Amikor megláttam az aznapi kiadványt, bátran a földre dobtam és fickósan rátapostam. Szánalmas lehettem – voltam. Nagyapám, ez a drága, bölcs ember rám nézett, megcsóválta a fejét, és szépen elmagyarázta, hogy az ilyen gesztusoknak semmi értelme.

Gyakran ma is eszembe jut ez az egész, viszolyogva gondolok rá. Azt hiszem, akkor és ott értettem meg, hogy szimbólumokkal a valóságot nem lehet befolyásolni – ha mégis megtesszük, mert nem tudjuk nem megtenni, nevetséges igyekezetbe torkollhat az egész. És ez már csak egy lépésnyire van az irodalomtól, a groteszktől, az (ön)iróniától, az önmagán nevetni képes humorérzéktől, amelyeket mindennél fontosabbnak tartok az irodalmi művekben – íróként, olvasóként egyaránt„ – vallja Nagy Koppány Zsolt.

Kisfiú kora óta írt verseket, meséket. Hétvégenként szülei elég gyakran utaztak a nagyszülőkhöz segíteni; néha Zsolt is ment, de előfordult, hogy inkább otthon maradt, és saját maga számára kiszabott penzumként vasárnap estére, mire a szülei hazaérkeztek, írt egy verset és egy mesét, vagy történetet.

„Mióta az eszemet tudom, írónak készültem. Írtam – a kilencvenes évek második felére már egy kötetnyi tűrhető novellám volt. Középiskolás koromban a diákújságot főszerkesztettem, és

Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakára járva is hamar megtaláltam a helyi literatúrát: zsenge egyetemistaként az ottani Előretolt Helyőrség szerzője és szerkesztője lettem. Összenőtt, ami összetartozott, mondhatni. Ekkor találkoztam Orbán János Dénessel is: Farkas Wellmann Éva és Farkas Wellmann Endre közös barátaink voltak,

én pedig egy délután elmentem hozzájuk irodalomról beszélgetni, meg persze... kávézni” – számolt be közösségé szerveződésük műhelytitkairól.

A kolozsvári években az Előretolt Helyőrség félig komoly, félig játékos lázadás volt – mondja. Azt tűzték a zászlajukra, hogy a transzszilvanizmus által képviselt puritanizmust meghaladják vagy megkerüljék, és a megmaradást hirdető irodalomesztétikával párhuzamosan megpróbáljanak nyitni az élet többi területe felé.

Szembementünk a korábbi irodalomesztétikával, amelyet egyrészt megnyomorított a kommunizmus, másrészt súlyos örökség volt, hiszen az irodalmat – mint nemzetmegtartó »eszközt« – aposztrofálta. A transzközép viszont – ez volt a neve a Sántha Attila és Orbán János Dénes által kitalált mozgalomnak – ezt megpróbálta kiszélesíteni és élettel megtölteni. Remek móka volt, és persze halálkomoly program. Az volt benne a nagyszerű – egyebek mellett –, hogy senki sem vette magát túl komolyan. Ez jót tett az irodalomnak, és jót tesz az életnek is: könnyebb elkerülni a nevetségessé válást. Polgárpukkasztás is szerepelt a programban: ha valamit le lehetett volna írni szépen, mi csak azért is csúnyán írtuk le. Én magam nekrofil témájú szövegek írásával járultam hozzá a sikerhez, bár egyáltalán nem érdekelt a dolog – de kiválóan alkalmas volt mások bosszantására.

Azóta sokkal óvatosabb lettem, már ami a polgárpukkasztást illeti. A pukkasztható polgár ugyanis az (ideális) olvasó. Ő az, aki megveszi a könyvet, aki az idejét, a figyelmét és a pénzét a könyvre áldozza. (Részletkérdés, hogy utána felgyújtja vagy sem.) És ilyen polgárból kevés van, egyre kevesebb. Úgyhogy csak módjával pukkasztgassuk őket, mert a végén még elfogynak.

Amúgy kellőképpen reflektált volt már akkor is ez az egész: láttuk magunkat kívülről, szinte minden csak gesztus volt. Talán utalással arra, hogy egyszer mi is polgárok leszünk, akit majd pukkasztani akarnak a fiatalok.„

Nagy Koppány Zsolt úgy gondolja, ma már ő is pukkasztható lenne. De szerencséje van, mondja, mert tanított iskolában, nyelviskolákban, napi kapcsolatban van többféle nemzedékkel. Látja, hogy élnek, hogy gondolkodnak. Az Íróakadémián is fiatal szerzőkkel dolgozik, és két gyermeke van. Talán mindez hozzájárul, hogy ő is – jó értelemben véve – pukkaszthatóvá váljék.

Hat kötete jelent meg, három regény, három novelláskötet. Azt mondja, kedvence a Jozefát úr, avagy a regénykedés, mert abban egyensúlyban van a szépírói tudás és az írói öntudat, a komoly megírtság és az önfeledt játék, és elhozta a Magvető Kiadó szerződését is.

Az Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk című későbbi kötet viszont már egészen más, például ő maga is szerepel benne Nagy Koppány Tömzsiként – azaz ötvenéves önmagaként, aki „hízásnak indult, hajdan erős magyar (...), pajkos és vidám, mégis tekintélyt sugárzó pocakkal”.

„Lassan úgy nézek ki, mint ahogy akkoriban képzeltem magam. Persze – remélem – csak viccelek. Mindig is vonzott a groteszk, az önirónia, főleg mert nevetségesnek és rémisztőnek találom, amikor az ember valami hősi pózba merevedik. A tömzsisedés tehát – bár súlyos teher, kétségbeesett küzdelmet folytatok ellene – valójában áldás, figyelmeztet a dolgok természetére.„

Egy korábbi interjújában azt nyilatkozta, hogy az első könyvei még inkább humorosak, aztán jön a borongós férfikor. Úgy gondolja, hogy talán ez már el is érkezett.

„Két-három éve elgondolkodtam, hogy mi bajom van. Hiába törtem a fejem, nem jöttem rá.

Aztán valami magazinban találkoztam ezzel a kifejezéssel: életközépi válság. Utána olvastam, és nagyon megtetszett: olyan mély és tartalmas izének tűnt, amiben szívesen szenved az ember. Azonmód rájöttem, hogy nekem is ilyenem van.

Szeretek hencegni vele, és egész ideológiát dolgoztam ki köréje az írás vonatkozásában is: valahol elfogyott miatta a humor, legalábbis ami a nagyívű történeteket illeti. A novelláim is keserűbbek lettek – ugyan nem komorak, de mindenképpen ironikusabbak” – állapította meg.

Visszaadni az irodalmat azoknak, akikért született

Két évvel ezelőtt jelent meg először az Előretolt Helyőrség a vidéki napilapok irodalmi mellékleteként – Nagy Koppány Zsolt ennek a lapnak a prózaszerkesztője és tárcafelelőse. „A koncepciót Demeter Szilárd író, filozófus, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója találta ki: adjuk vissza az irodalmat azoknak, akikből vétetett, és akikért lennie kell – az olvasóknak. Hogy ne csak a szűk közönségnek vagy a szakmának szóljon az irodalom, hanem mindenkihez eljusson. Mélységesen egyetértek ezzel, különösen azért, mert kevés fontosabb dolgot ismerek az olvasóval való interakciónál. Tudom, milyen nehéz megszerezni egy olvasót, és azt is, mennyire nehéz megtartani. Ápolni kell, babusgatni, törődni vele, és tudomásul venni, hogy igen nehezen gyűlnek újak. Az Előretolt Helyőrség arra tesz kísérletet, hogy megkeresse az olvasót, és próbálja megtartani. Hatalmas ellenszélben indult a lap, kaptunk hideget-meleget – főleg hideget –, elzárkózást, ellenségeskedést. Nem volt könnyű, de túltettük magunkat rajta, a magunk életét éljük a szerkesztőségben: rengeteg jó szöveg születik és közölhető a körön kívül(ről) is... Ám jó szövegekre mindig szükség van: azoktól is, akik eddig elzárkóztak„ – jegyezte meg Nagy Koppány Zsolt.

A teljes interjú itt olvasható.

Borítókép:

Nagy Koppány Zsolt József Attila-díjas író, műfordító, könyvszerkesztő, az Előretolt Helyőrség című irodalmi és kulturális periodika szerkesztője, az Íróakadémia oktatója

Forrás: Origo / Talán Csaba