Egy utolsó színházi cserkész - Születésnapi portré a hetvennyolc éves Tordy Gézáról

Hegyeshalmi László meghívta a Kreutzer szonátába játszani, s itt rendezhetett életében először. A doktor úr volt az első mű, amit színpadra vihetett. Olyan színészek játszottak az előadásban, mint Szoboszlai Sándor, Borbiczki Ferenc, Jászai László, Demjén Gyöngyvér, Antal Olga, Kolos István.

Idén pedig épp harminc esztendeje annak, hogy az ő irányításával megtarthatták Gyurkovics Tibor Fekvőtámasz című darabjának ősbemutatóját a bakonyi megyeszékhelyen. Ebben az író is szerepelt. Az országos hírű előadás nagy sikert hozott a teátrumnak. Néhány éve újból visszatért rendezni Veszprémbe. Az Adáshiba című darabot állította színpadra.

Tordy Géza nyughatatlan, szókimondó ember. Nem szeret hajlongani a függöny előtt, egy szerepben, színdarabban mindig a válaszokat keresi az életre. A mozgatórugókat az emberről, a természetünkről (Fotó: Penovác Károly)

Tordy Géza a mi legendánk is. Legyintene ezen. Mindig hangsúlyozta, szerencsésen indult a pályafutása, elhalmozták feladatokkal, filmekkel, szerepekkel, a Vígszínházban Várkonyi Zoltánnak nagyon sokat köszönhet. A csúcsra érhetett szakmailag, miközben azt soha nem tagadta, neki a magánélethez nem volt tehetsége.

Rezzenéstelen arccal veszi tudomásul azt is, ha manapság sok fiatal színész már nem ismeri őt. Sőt, nem is kíváncsiak a véleményére, gondolataira. Azt mondta egyszer erről, hogy nála jóval nagyobb és legendásabb színészek neve merült már eddig is feledésbe, mit akarna ebből a szempontból ő. Mozarthoz, Michelangelóhoz képest egy színész munkája múlékony, és aki halhatatlan akar lenni, az ne ezt a pályát válassza.

Néha nagyon neki bír keseredni a napoknak, de egyéniségéből sugárzik a bölcsesség, az irónia, s úgy tűnik, sokkal nyugodtabb, békésebb, mint régebben, amikor impulzív alkata miatt vibrált, feszült volt körülötte a levegő. Balhéiról, smirglis természetéről legendák keringenek színészberkekben. Nyughatatlan, szókimondó ember, miközben elemző személyiség. Nem szeret hajlongani a függöny előtt, ő egy szerepben, színdarabban mindig a válaszokat keresi az életre. A mozgatórugókat az emberről, a természetünkről.

Nem szereti nézni régi filmjeit. Zavarja az idő múlása, mindaz, ami az öregséggel jár, ám inkább az, hogy eltávoztak már a nagy harcostársak az égi színpadokra. Egyre többször kell elköszönnie kollégáktól.

Amikor látjuk a 80 huszár, A kőszívű ember fiai, a Külvárosi legenda, a Húsz óra, a Klapka légió, a Fűre lépni szabad című filmet (utóbbit egyébként Veszprémben is forgatták annak idején), csak a szemét kell figyelni. Abban rejlik a titka, a kiválasztottság tüze. Kimerevített idő a tekintete. Megfejthetetlen belső energia, láng, érzelmi töltet, szenvedély a pillantása. Alacsony színész, hatalmas karizmával.

Egyszer a veszprémi színészbüfében valamelyik próba szünetében rendezőként a pultnál szinte magával torzsalkodott, kérhet-e olyat a színészektől, amit ő meg tud csinálni a színpadon, miközben azt látja, akiktől kéri, mást gondolnak a szerepről.

- Én is ilyen marha voltam, mint ők - tette hozzá akkor, majd elmondott a Hamletből két sort. Úgy, ahogy ő gondolja, mi a színészet lényege. Megállítva a levegőt. A művészet erejével.

Pár éve a Vastaps-esteken vendégeskedett. Azt ecsetelte, hogy folyamatos ellenszélben nem lehet élni. Ahogy megfogalmazta: nagypofájú volt mindig, alkudott meg magával, ha nem is annyit, mint mások. Volt az életében sok kicsi hazugság és még több helytállás. A hang a lélek rezgése. Benne volt ebben a vallomásban az élete, érvényes pályafutása. Neki mindig jár a tisztelet, a köszöntés. Akár elfogult vele az ember, akár nem.

Tordy Géza a magyar színház és filmművészet utolsó cserkészeinek egyike. A nagy indián törzsfőnökök azt tanítják a tűz körül, amit fényben látsz, arra a sötétben is emlékszel majd. Ezért érdemes mindig csak a szemét figyelni.

Tordy Géza 1938. május 1-jén született Budapesten. Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas, kiváló és érdemes művész, a nemzet színésze. Pályáját 1956-ban Kaposvárott kezdte. 1957-ben két évre Szegedre szerződött. 1959-től a Magyar Néphadsereg Színháza, illetve a Vígszínház tagja lett. 1963-1967 között a Madách Színház társulatának tagja volt. 1967-ben visszatért
a Vígszínházba. 1985-től 1988-ig rendezője, majd 1988-tól 1990-ig főrendezője volt
a Veszprémi Petőfi Színháznak. 1992-ben a Győri Nemzeti Színház művészeti vezetője, majd 1995-től a Budapesti Kamaraszínház főrendezője. Számtalan emlékezetes színházi és filmszerep megformálója.