Trópusi sisak nélkül a világban - Kutasi Kovács Lajos író, újságíró, utazó pályája, kalandjai

Kutasi Kovács Lajos író, újságíró, utazó 1920-ban született Veszprémben. A nyugati magyar emigráns-irodalom egyik jelentős alakja lett. Újságírói munkáját 1942-ben a Veszprémi Hírlapnál segédszerkesztőként kezdte. 1945-ben elhagyta az országot. 1972 óta rendszeresen jelentek meg könyvei, tanulmányai. 1992-ben Veszprém Város Emlékérem kitüntetést kapott szülővárosától. 1995-ben az útirajz-irodalomban kifejtett kimagasló munkásságáért a Magyar Földrajzi Társaság neki ítélte a Teleki Sámuel-érmet. Néprajzi gyűjteménye az érdi Magyar Földrajzi Múzeumot gazdagítja, kéziratai és egyéb irodalmi dokumentumai pedig a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményét gyarapítják.

Indián díszek, relikviák és más alkalmatosságok (Fotó: Sipos Ottó Tibor)

Kutasi Kovács Lajos Veszprém város Molnár Gábora – gondoltam ajkaiként, miközben a tablókat, a kiállítás anyagát tanulmányoztam. Kutasi Kovács Lajosról szinte semmit nem tudtam. Molnár Gábor írásait olvastam, életét is igyekeztem megismerni. A kiállítás anyagának ihletésére elkezdtem a két ember életében, munkásságában felfedezhető azonosságokat és különbözőségeket keresni. Ebben a törekvésemben Kutasi Kovács Lajos író sietett segítségemre. Összefirkált térkép című könyvében ezeket a sorokat olvashatjuk példaképéről: „...A harmincas évek második felében a Pesti Hírlap vasárnapi képes mellékletében olvastam először Molnár Gábor kalandos leírásait Amazóniáról. Később a Tolnai Világlapja közölte őket, Sebők mester kitűnő rajzaival. A rajzok természetesen nem lehettek hitelesek, hiszen a művész soha nem járt Brazíliában. Markáns arcú vadásznak rajzolta meg a szerzőt, csaknem olyannak, mint Sandit, az afrikai gyarmati kormányzót Wallace híres afrikai regényeinek címlapján, csak éppen bajusz nélkül. De trópusi sisakban. Molnár Gábor nyilván soha nem viselt trópusi sisakot Brazíliában, mert – noha az éghajlat miatt elkelne – nem divat. A trópusi sisak azt a látszatot keltette volna, hogy Brazília valamelyik európai ország gyarmata. Nekem viszont nagyon tetszett a trópusi sisak, és elhatároztam, ha eljutok majd Brazíliába, feltétlen ilyet hordok. Aztán évtizedekig éltem ott, trópusi sisak nélkül.

Kutasi Kovács Lajos és családja (Fotó: Sipos Ottó Tibor)

A Tolnai Világlapja trópusi sisakos írója, aki oly izgalmasan írta le amazonasi élményeit, aligátor- és kígyóvadászatait, vad indiánokkal történt találkozását, a Rio Utuman vadonát, vonzó példaképemmé vált. Később olvastam tragédiáját, a Tapajos menti Ford-ültetvényen, fatális megvakulását. Kezembe került valamelyik hetilapban megjelent fényképe is, amikor fekete szemüveggel hazaérkezett Brazíliából a Keleti pályaudvarra.A Tolnai Világlapja kiadóhivatalától elkértem Molnár Gábor címét, írtam neki, és választ is kaptam: kitűnően megtanult vakon gépelni. Hogy mit kérdeztem tőle, és mit válaszolt, arra nem emlékszem. Bizonyára „tervezett brazíliai expedíciómmal” kapcsolatban kértem „gyakorlati tanácsot”. Mit is írhatott Molnár Gábor a naiv tizennyolc éves diáknak, aki az „elveszett várost” szerette volna felkutatni a Zöld Pokolban – nyelvtudás, mindenféle tapasztalat, gyakorlati és tudományos ismeret nélkül?

Molnár Gáborral aztán megismerkedtem Budapesten – több mint három évtizeddel később, amikor visszajöttem Brazíliából, ahol nem lettem jaguárvadász, nem lőttem aligátorokat éjszakai lesen az ingoványban, és a kígyókat, az óriási anakondát, giboiát, a mérges urutut, surucucut, korallt vagy papagájkobrát szívesebben nézegettem kikészített bőr állapotában, mint a vadonban. Jártam a brazil őserdőben, de soha nem lőttem semmit, még madarat vagy majmot se. A legnagyobb „vadállat”, amit elpusztítottam: öklömnyi pók volt, azt is hosszú szárú cipőm sarkával tapostam agyon őserdei tanyánkon, s ezt azért túlzás lenne „vadászkalandként” feltüntetni.Gáborral a budapesti brazil nagykövetségen találkoztam. Úgy fogtunk kezet, mint régi ismerősök, amikor a brazil nagykövet bemutatott bennünket egymásnak. Néhányszor meglátogattam a Széchenyi-hegyen. Egyik üvegszekrényben ott láttam brazíliai trófeáit, az első, általa elfogott és preparált surucucut, aligátor- és kígyóbőrök, indián tárgyak között. Itt volt összegyűjtve mindaz, melyekről az örökké fekete éjszakában megtörtént és tovább álmodott kalandjait írta... Mert Gábor álomvilágban élt. Azt a két esztendőt álmodta tovább, melyet Amazóniában töltött. Sejtelme se volt azokról a változásokról, melyek Brazíliában történtek azóta, hogy negyven évvel azelőtt ott járt. Munkásságát Brazíliában nagyra értékelték. Rachael Queiroz, az ismert és népszerű írónő egész oldalas méltatást írt a „fehér caboclóról” az egyik nagy példányszámú hetilapban.

Ha Molnár Gábort nem érte volna a végzetes baleset, talán soha nem írta volna meg élményeit, „csak” Amazónia egyik legnagyobb vadásza és gyűjtője lett volna.”

A példakép, Molnár Gábor szobra az ajkai Városi Múzeumban, a Molnár Gábor-szoba bejáratánál (Fotó: Sipos Ottó Tibor)

Mi pedig szegényebbek lennénk egy példaképpel, egy példát mutató emberrel, s azokkal a gondolatokkal, élményekkel, amelyeket könyveiben ő és Kutasi Kovács Lajos mesélt nekünk. Az Összefirkált térkép Kutasi Kovács Lajos életútja: Veszprém, Amerika, indiánok kiállítás. A Laczkó Dezső Múzeum és a Magyar Földrajzi Múzeum anyaga még megtekinthető december 20-áig.

Sipos Ottó Tibor