Anyanyelve a néptánc - Beszélgetés a Junior Prima Díjas Kiss Balázzsal

A Pápa mellőli Vaszarról származó Kiss Balázs számára a néptánc valódi életforma. A Magyar Állami Népi Együttes táncosa élvezi a színpadon töltött idő minden egyes percét, idővel pedig tudását szeretné majd továbbadni az ifjú néptáncos palántáknak. A közvetlen fiatalember igencsak zsúfolt napjai ellenére szakított időt a Napló kérdéseinek megválaszolására is.

- Ne vedd rossz néven, de manapság a néptánc nem tartozik a fiatalok kedvenc elfoglaltságai közé. Téged mi fogott meg ebben a világban?

- Valóban, a néptánc talán tényleg nem olyan népszerű, mint a videojátékok vagy az internet böngészése, de hála Istennek szerte az országban rengeteg gyereket látok táncolni, és Budapesten is nagyon sok fiatal tekinti a táncot szórakozási formának – nyilatkozta lapunknak a Junior Prima Díjas Kiss Balázs. – A néptánc is egyfajta anyanyelv, amin kommunikálhatunk. Egy közkincs, amit nem kell megmagyarázni, mindenki számára érthető.

Kiss Balázs néptáncos megkapta a 2014. évi Junior Prima Díjat a magyar népművészet és közművelődés kategóriában. A színpadon töltött idő minden egyes percét élvezi Fotó: Gorácz József

- Hogyan ismerkedtél meg a néptánccal?

- Vaszarról származom, a helyi Ihász Gábor Általános Iskolában kezdtem táncolni szakköri kereteken belül. Ennek már több mint 20 éve. A nővérem is táncolt, tehát egyenes út vezetett a néptánchoz.

- Egyértelmű volt számodra, hogy felnőtt korodban a néptánc lesz a hivatásod?

- A gimnáziumi éveim második felében már igen. Akkoriban már komolyan érdekelt az egész Kárpát-medence táncfolklórja. Önállóan is tanultam, és kihívásként tekintettem egy-egy új motívum elsajátítására.

- Milyen utat jártál be a Táncművészeti Főiskoláig, majd pedig a Magyar Állami Népi Együttesig?

- Még az érettségi előtt felvételt nyertem az akkor még Novák Ferenc „Tata” által vezetett Honvéd Együttesbe. Óriási élmény volt! Müller Zoltán, a pápai Vadvirág néptáncegyüttes vezetője egy este felhívott, hogy másnap ne menjek suliba, mert megyünk a Honvédba felvételizni. „Micsoda?! Hát fel sem készültem!” – mondtam ijedten. „Ne foglalkozz vele!” – hangzott a válasz. Aztán a Táncművészeti Főiskolába is felvettek, de ott halasztással kezdtem, mert túl nagy falatnak tűnt 18 évesen Budapesten munkába állni, és a fősulit is megkezdeni. A Honvéd Együttesben csak egy évet töltöttem, utána két évig a Pápai Református Kollégium Tánc-Lánc Alapfokú Művészetoktatási Intézményében tanítottam, majd jött a Magyar Állami Népi Együttes.

- Miként lettél tagja a Magyar Állami Népi Együttesnek? Lehet azt mondani, hogy ez a szakma csúcsa?

- Szerettem tanítani, de még fiatalnak éreztem magam, hiányzott a színpad, ezért jelentkeztem a Magyar Állami Népi Együttesbe. Komoly, többfordulós rostán estem át a felvételin. Bár magas fiút kerestek, végül mégis rám esett a választás a magam 174 centijével Nem sok professzionális táncegyüttes van az országban, úgyhogy mindenképpen azt mondhatjuk, a Magyar Állami Népi Együttes egyfajta top-kategória.

Fotó: Bege Nóra

- Egy igazi vidéki kistelepülés után nehéz volt megszokni Budapestet?

- Ez egy nagy probléma volt számomra. Albérletekben laktam, előfordult, hogy egy tömbház hetedik emeletén. Amikor hárman laktunk 50 négyzetméteren, nem tudtam mit kezdeni magammal. Kertes ház és óriási udvar után vége volt a vidéki szabadságnak. De hát valamit valamiért. Emlékszem egy vicces sztorira. Az egyik újdonsült cimbora a Blaha Lujza teret jelölte meg találkozónk helyszínéül, de nekem fogalmam sem volt, hogy az hol lehet. Értetlenül bámult rám, hogy a város ilyen közismert pontját nem ismerem. Pedig honnan kellett volna ismernem?! Persze, ma már tudom, hogy hol van a Blaha Lujza tér – mondja nevetve Kiss Balázs.

- Milyen terveid, céljaid vannak a néptánccal?

- Amíg a testem úgy akarja, csinálom hivatásszerűen a színpadon. Azután pedig szeretném továbbadni a tudásomat.

- A néptáncra számodra életforma?

- Teljes mértékben!

- Milyen nehézségekkel és pozitívumokkal jár mindez?

- Nem könnyű dolog ez, legtöbbször este érek haza, holtfáradtan. Aztán, ha előadásunk van és vidéken vagyunk, akkor a hazaérkezés már éjszakára módosul. A tavalyi amerikai turnénkon pedig sok ezer kilométert buszoztunk, miközben órákhosszat egymás mellett szorongtunk, ami nem túl ideális a testünknek. De mindenért kárpótol a közönség szeretete, elismerő tapsa, na meg persze az, hogy világot látunk.