Guelmino Sándor az élethazugságokról, Ibsen ma is aktuális színművéről és a társulatról

– Ön ajánlotta a darabot?

– Általában szabad kezet kapok; jó érzés, hogy én választhatom ki, mit szeretnék rendezni. Most azt kérték tőlem, klasszikus darab legyen. Gondolkodtam, hogy Ibsentől mi érdekelne, a Nórát három éve rendeztem Tatabányán, nagyon jó élmény volt. Azon is kell gondolkodni, melyik darabot érdemes az adott társulatra kiválasztani.

– Mindig az adott társulatra választ művet.

– Abszolút. Érdekelhet sok darab, de ha azokat nem tudom optimálisan kiosztani, nem is jutnak az eszembe. Mindig adott színészek hívják elő az ötleteket. Sok darabot átnézek, végül azt választom ki, ami valami miatt megfog, érdekel. A vadkacsa című színművel van mondandóm, remekül ki lehetett osztani a veszprémi társulatban.

– Korábban még nem rendezte?

– Nem. Nem szeretem, ha valaki ugyanazt a darabot kétszer rendezi. Egy kivétel volt, egyszer hagytam meggyőzni magam, éppen a Pillantás a hídról című előadás kapcsán, amit itt, Veszprémben is bemutattunk. Az a tapasztalatom, a legtöbb rendező készít egy előadást, és egy másik színházban ugyanazt kéri a színészektől, mint az előző alkalommal, akik „kopírozó papírként” dolgoznak. Várakozásaimat felülmúló élmény volt, kiváló színészekkel találkoztam, Csarnóy Zsuzsival, Gáspár Tibivel, tőlük nem ugyanazt vártam el, mint a korábbiaktól. Alapvetően azt szeretem, ha frissen, együtt jutunk el a színészekkel a végeredményig. Ez az eset kivétel volt.

Mindig az adott színészek hívják elő az ötleteket, mondta Guelmino Sándor (Fotó: Penovác Károly)

– A Vadkacsa kötelező olvasmány. Mi érdekelte a műben?

– A Nóra rendezése kapcsán rájöttem, ha az ember a porréteget leveszi Ibsen darabjairól, a mai napig aktuálisak. Az embert érdekli, gondolkodik rajta, átírja a szöveget saját szájíze szerint, a hathetes próbaidőszakban a színészekkel együtt megfejti, hogyan lesz jó. Az elején két dolog érdekelt. Ibsen nagyon sokáig olyan darabokat írt, amik arról szóltak, milyen romboló hatása van annak, ha elhallgatunk dolgokat és aztán azok egyszer csak kipattannak, felszínre kerülnek. Ebben a darabban önmagát neveti ki, mert éppen az ellenkezőjét mutatja, hogy a felhőtlen népboldogítás, igazságkeresés mekkora károkat tud okozni. Nekem az tetszett meg, milyen az, amikor valamit sulykolok éveken keresztül és utána képes vagyok önmagamat gúnyolni. Másrészt azért foglalkoztatott a darab, mert fiatal koromban én is elképesztően igazságmániás és igazságkereső ember voltam. Folyamatosan tudtam, a környezetemben lévő embereknek hogyan kellene élniük és számon is kértem rajtuk az elveimet. Utólag jó szembesülni egykori önmagammal, ma már bölcsebben látom a dolgokat. Azóta tudom, hogy ez az erőszakos, „feltétlen nálam van az igazság” gondolat nagyon ritkán életképes, gyakorlatilag soha. Ez volt a kiindulópont, amiért érdekelt a darab. Ezen túl van egy sztori, ami olyan, mint egy krimi. Megismerünk szereplőket, akik pozitív hősnek tűnnek, közben kiderül, hogy egyáltalán nem azok, sőt! Van egy izgalmas nyomozószál, és humora is a darabnak.

– Ezt már az olvasópróbán is említette.

– Az ember meglátja ezeket a bosszantó karaktereket; bosszantó az, ha valaki úgy él, hogy maga köré hazudik valami élethazugságot és ez könnyíti meg az életét. Az ember azt mondaná, vedd már észre, hogyan kellene élned, le akarja leplezni a dolgokat, le akarja rántani a leplet. Saját magunkra ismerhetünk a karakterekben, ezeket a karaktereket sarkosan írta meg a szerző. Éppen a humora miatt sokszor idézőjelbe kerül az, amin olyan jólesne meghatódni. Ebből a szempontból akár egy modern darabnak is tekinthetnénk, mert nem vegytiszta tragédia vagy vegytiszta komédia, hanem olyan, mint az élet: hol humoros, hol tragikus, a kettő keveredik. Van benne egy kicsit groteszk érzet.

– Azt mondta, átírta a szöveget. Mennyire lesz modern a darab, mennyire szól rólunk?

– Soha nem szeretek olyan mondatot benne hagyni a fordításban, amit én magam nem mondanék, ettől modern. Mindannyiunknak vannak olyan élethazugságai, melyek megkönnyítik az életünket és mindenki volt már olyan szituációban, hogy pontosan látta, a többieknek hogyan kellene élniük, viselkedniük. Egymást nagyon könnyű kioktatni.

– Ebben a hazugságban, amiben élünk, jól érezzük magunkat?

– Hogyne. Az ember nem szeret szembesülni azzal, hol tart az életben, nem élhet úgy, hogy egyfolytában önvizsgálatot tart, mert akkor a fél ország öngyilkos lenne. Ugyanakkor sokszor bosszantó kívülről látni, milyen légvárakat építenek az emberek. Ebből a szempontból mindig aktuális lesz a darab. Bízom abban, nem kellenek ahhoz modern tárgyak, hogy aktualitását és hatását megérezzük. Stúdióban próbáltuk az előadást, úgy készítettük, mint egy kamaradarabot, olyan finomra hangszerelten. Remélem, nagyszínpadon is érvényesül majd.

– A társulatot jól ismeri, a színészekkel dolgozott korábban.

– Csarnóy Zsuzsival, Kéri Kittvel dolgoztam együtt, Nyirkó Pistával egyszer, akkor kis szerepe volt, most örültem, hogy adhattam neki egy méltó feladatot. A két férfi főszereplő nem társulati tag, de szükség van a korosztályukra a veszprémi színházban. Almási Sándor a főiskolán minden vizsgaelőadásomban benne volt; mióta mindketten végeztünk, nem találkoztunk a pályán. Haumann Mátéval nem dolgoztam, de jó volt látni, mennyire hajlékony színész, biztosan „hozza”, amit közösen kitalálunk. Támaszkodom a színészekre és jó érzés, hogy amit kitalálok, az nem vész el

– Megvalósultak az elképzelései?

– Nagyon alaposak voltunk, a próbafolyamatban nagy odaadást éreztem a színészek részéről. Ennek kell, hogy legyen eredménye.