Táncházak és generációk

Mindezt Zelnik József írja a Nomád nemzedék negyven év után című értékelésében a népi kultúra újbóli szárba szökkenésének időszakáról. Mi is történt a hetvenes évek elején? Néhány tucat fiatal, megelégelve a három „T" (tilt, tűr, támogat) aczéli elvét, a balettcsizmás néptáncos előadásokat, a múltban gyökerező, de a rendszert kiszolgáló „kirakatkultúrát" úgy döntött, megteremti a közösségi lehetőségét a táncnak, az éneknek, a népi mesterségek gyakorlásának. Az akarat legerőteljesebb megtestesülése a táncház-mozgalom volt. Az ötlet a budapesti Bihari Együttestől származtatható, ők azt vallották, a szabad táncot jobban élvezik a táncosok is, a közönség is, mint az ezerszer lekoptatott koreográfiát. Igen ám, de a népzene itt nem szólhat magnóról, élőzene kell! Jöjjön tehát a Sebő Ferenc és Halmos Béla alkotta páros, akik akkorra már elkötelezett híveivé és mesteri megformálóivá váltak a népi hangszeres zenének.

Fotó: Nagy Imre

Az első táncház a fővárosban nyitotta meg kapuit a közösségre és népi kultúrára éhes fiatalok előtt 1972-ben. Természetesen mindennek voltak biztató előjelei. Az egyik ilyen tagadhatatlanul a Vass Lajos-féle Röpülj a pápa televíziós vetélkedő, aminek sikerére nem számított a hivatalos művelődéspolitika. Tény, hogy a táncház-mozgalom hamar országos méreteket öltött, és az önkifejezés eszközévé vált. Sebőék hozzáférést kaptak a Zeneakadémia archívumához, ahol igazi kincsekre leltek. Ezek közzétételéhez már a a Bartók Együttes és vezetője, Tímár Sándor segítette őket.

Úgy gondolták, a táncházakba be kell engedni az utcáról betérőket is. Halmos Béla így fogalmazott akkoriban: – A táncház nem produkció, hanem olyan szórakozási forma, amelyben a néptánc és a népzene zenei és mozgásnyelvi anyanyelvként, eredeti formájában és eredeti funkciójában jelenik meg... A táncházmozgalom olyan kisközösségek összessége, amelyben a résztvevők aktívak, öntevékenyek, és nem a „kitenyésztett" profik iparilag előállított termékeinek passzív hallgatói-nézői... Így aztán érthető, hogy miért vált egyre népszerűbbé. A táncházakba rendszeresen járó fiatalok szakavatott irányítással és képzett zenészek segítségével sajátították el a lépéseket, de emellett partnerre, párra, közösségre is leltek.

– A táncház nem csupán egy ötlet. Alkalmas, jó szórakozási forma, amely a népművelődés lehetőségeit is magában hordozza, de nem varázsszó, amelyet kiejtve, vagy plakátra írva minden gond és munka elhárul. Semmiféle ötlet vagy mesterkedés árán sem lehet ugyanis azt az egyszerű tényt megkerülni, hogy értéket csak munka hozhat létre – vallja Sebő Ferenc Kossuth-díjas zeneszerző.

Természetesen számos egyéb gondolattal indokolhatnánk még a mozgalom sikerét. Minden esetre ezek voltak a közvetlen előzményei annak, hogy létrejött és máig tulajdonképpen töretlenül ível a társadalomban a magyar népi, a bartóki „tiszta forrásból" merített kultúra megismerése és megélése iránti igény. S hogy miért volt szükség a bő lére eresztett bevezetőre? Azért, hogy megérthessük például azt, hogy mit jelent a befogadó város, Pápa számára az, hogy a hét végén immár tizenharmadik alkalommal látja vendégül az országos ifjúsági néptánc találkozó résztvevőit. Még akkor is, ha mindez már nem is számít igazi újdonságnak. A bakonyaljai kisváros táncosai hosszú évek óta az élvonalat képviselik a magyar néptáncmozgalomban.

Lendvai Ernőné táncpedagógus, majd Baán Éva, az egykori táncos, a Vadvirág Néptáncegyüttes alapító tagja, az együttes, Ruppert László, a valamikori vezető, majd a Müller házaspár, Anita és Zoltán és természetesen az együttes tagjai mind hozzájárultak ehhez a sikertörténethez. A több mint 30 éves múlttal rendelkező Vadvirág 1995 tavaszán megkapta Pápa Város Díszoklevelét, szintén ebben az évben a Veszprém Megyei Közgyűlés Pro Comitatu díjjal ismerte el munkájukat. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a volt tagok szétrajzottak a város környékére, ahol komoly táncpedagógusi tevékenységet folytatnak. Ma a református kollégium Tánc-Lánc művészeti iskolája képzi a táncoslábúakat a legkisebbektől a felnőttekig. Jogos tehát, hogy az ifjúsági néptánctalálkozót kétévente Pápán rendezik meg.

Az ifjúsági néptánctalálkozó résztvevői szombaton délelőtt „körbetáncolták" a várost, többek közt a Kossuth utcán is felléptek. Fotó: Nagy Imre

Idén közel hatszáz táncos vett részt a pénteken és szombaton rendezett találkozón. Szombaton délelőtt, a város „körbetáncolását" követően a református templomba vonultak a fiatalok, ahol Sebő Ferenc előadását hallgatták meg. A Kossuth-díjas zeneszerző, népzenész a kezdetekről, a mozgalom kialakulásáról beszélt, felhívva a táncosok figyelmét arra, hogy a jövő, a népi kultúra továbbörökítésének sikere rajtuk múlik.

– Van egy százezrekre tehető tömeg, fiatalok, akik ezt csinálják. Viszont lassan mindenki meghal azok közül, akiktől ezt eltanulták. Így a közvetlen élmények hiánycikké kezdenek válni. Aztán elindulnak a mozgalmat a társadalom részéről érő torzulások a szereplési vágytól a színpadi hatáskeltésig. Ha tehát a mozgalom nem ellenőrzött körülmények között működik, akkor eltorzítja az eredeti szándékot. Nagyon kell tehát vigyáznunk – fogalmazott a zeneszerző.

Fotó: Nagy Imre

A negyvenkét éves mozgalom módszere nemrég felkerült az UNESCO szellemi örökséglistájára. A magyar modell három pillére: az etnográfiai feltáró munka, a hagyományos kultúra elemeinek ideológiáktól mentes megélése, az alkotások eredeti funkciójukban való átültetése a társadalom életébe. Már több országban, például Szlovákiában is sikerrel alkalmazzák a magyar módszert.

Csak úgy, az utcáról

Nagy Imre

Sokan az ablakon másztak be, nem volt türelmük kivárni a sort. A zuglói Kassák-klubban Halmos és Sebő zenélt és Tímár Sándor tanította a táncot. Az egész a sűrű és ritka tempójú széki csárdással kezdődött, társastáncként. Aztán párokra szakadt a tömeg. A zene ringatott, a zenészek az ősi fogásokat alkalmazták a hangszereken. Kezek a vállon, a derékon, feszült figyelem, aztán felszabadult táncöröm. Egyfajta szabadságérzés, ami légies, könnyed hullámokban tört elő a mélyből. Büszkeség, hogy mindez a miénk, magyaroké. Ennek negyven éve, de aki átélte, sosem felejti el.