Tóth Krisztina útja a verstől a nagyregényig

A szerzőt a szokásoknak megfelelően Bozsik Péter és Ladányi István egyetemi oktatók kérdezték. Tóth Krisztina szobrásznak készült, majd a Francia Intézetben dolgozott öt évig kiállításszervezőként. Ez a jobbára adminisztratív munka azonban nem elégítette ki, olyan feladatokra vágyott, amelyek érzéki örömöt okoznak. Ezt a szerepet tölti be az életében az ólomüvegkészítés – amelyet egy rövid időszakot leszámítva több mint egy évtizede csinál – és természetesen az írás is.

A beszélgetésen szóba kerültek a korai versek, a költő ezeket ma már nem tartja túl sokra, de nem írná át őket.

- Valamiféle folytonosság érződik az akkori és az újabb verseim között, mert ugyanazokat a témákat, hangulatokat próbáltam megragadni, de hosszú idő kellett, amíg megtaláltam a saját hangomat, illetve a tudásom felnőtt a szándékaimhoz, magyarázza önkritikusan.

Tóth Krisztina verses- és novelláskötetek után idén jelentette meg első regényét Akvárium címmel. A szerző a regényírást egy szobor készítéséhez hasonlóan képzelte el: először a nagy szerkezetet gondolta át, s ezután dolgozta ki az apróbb részleteket.

Két szereplő, Edu és Klári mama sorsa már adott volt az írás elején is, s ahogy haladt előre, kinőtte magát az anyag. Két évig szinte teljesen benne laktam a szövegben, mondja a regényírásról. Az Akváriummal elsősorban azt akarta megmutatni, hogyan adódnak át a sorsminták generációról generációra.

Ladányi István felvetésére, miszerint meglepő, hogy az ötvenes években játszódik a cselekmény, Tóth Krisztina azt válaszolta, a hetvenes és a nyolcvanas évekről már a Vonalkód című novelláskötetében mindent megírt, amit meg akart, az önéletrajzi írás – Kukorellyvel és Garaczival ellentétben – pedig nem vonzotta.

- A felejtés és az elfojtás érdekelt, azokról szerettem volna írni, akikkel csak megtörténik minden, de nem vesznek részt aktívan a történésekben, s akiket még a történelmi változások sem térítenek le az útjukról, fogalmaz a regény szereplőiről. Ezért aztán a politika – bár átitatja a szereplők életét – csak közvetetten szerepel a szövegben. A regény nyelvezetéről azt mondja, egy minél szenvtelenebb, lecsupaszított, puritán szöveget szeretett volna létrehozni, ennek érdekében a jelzők egy részét egyszerűen kitörölte az írás egy pontján. Nem vonzott, hogy szép mondatokat írjak, nem ez volt a célom, mondja erről.

Bozsik Péter egyik kérdésére a politikai költészet térnyeréséről is beszélt. Tóth Krisztina szerint egy költő akkor ír ilyeneket, ha a külvilágban történtek elérik az ingerküszöbét. Szerinte szerencsésebb lenne ezeket közérzeti verseknek hívni, ugyanakkor azt is megjegyezte, ha valaki hosszabb ideig próbál egy közösség hangján megszólalni, azután nehezebben találhat vissza a saját hangjához.

- Írás közben nem gondolok arra, ki fogja majd olvasni, de ha valakit megtalál egy szövegem, az nagyon jó érzéssel tölt el, mondja. Veszprémben sokakat megtalálhatott Tóth Krisztina lírája és prózája, ugyanis az irodalmi estet az érdeklődők nagy száma miatt az eredeti helyszín helyett egy nagyobb teremben kellett megrendezni.