Guelmino Sándort a szélsőséges érzelmek érdeklik

Kíváncsian vártam ezt a találkozást, mert őrzök róla magamban harminc-egynéhány évvel ezelőtti emléktöredékeket. A gyermekkorából. Előző, újvidéki életemben, a hetvenes évek végén én még láttam a kis Guelmino Sándort színpadon, az Újvidéki Színház egyik kultikus előadásában, a Godot-ra várva címűben, amint a fináléban angyalként jelent meg a színen. Csodagyereknek számított, mint a kis Kosztolányi, diákként megnézett minden előadást és drámákat írt hét-nyolc évesen. Azután nem hallottam róla sokáig, közben volt egy délszláv háború.

- Eszébe jut még néha Újvidék? Ha igen, hogyan?

- Én már 1987-ben felköltöztem Pestre a nagymamámhoz, ott kezdtem el a gimnáziumot. Pár évvel később szüleimnek is el kellett hagyniuk Újvidéket a háború miatt. Rengetegen jöttek el akkor. Megszűntek a szálak, amik odakötöttek. Tavaly a Facebooknak köszönhetően megtaláltuk egymást az általános iskolai osztálytársaimmal, és szerveztünk 24 év elteltével osztálytalálkozót, bejártuk az ismerős helyeket. Olyan volt, mintha az elsüllyedt Atlantiszt találtuk volna meg újra.

Guelmino Sándor: A legjobban az izgat,  milyen érzéseket és érzelmeket lehet kiváltani színészekből és nézőkből (Fotó: Orosz Péter)

- Pillantás a hídról, A Tündérlaki lányok. Szándékosan keresi a ritkán játszott, poros szövegeket? Ez azért is érdekes, mert a fél életét Újvidéken élte le, a magyar avantgárd fellegvárában, ahol minden a formabontásról szólt.

- Amikor elkezdtem a színházzal foglalkozni, először az abszurdok hatottak rám még az Újvidéki Színház előadásai nyomán. A gyerekkori drámáim is az abszurd jegyében fogantak. A budapesti főiskolán is még mindig ez érdekelt a legjobban. A formák. Az, hogy minél groteszkebb, minél furcsább legyen. Ahogy befejeztem a főiskolát és elkezdtem rendezni, rájöttem, ami a legjobban izgat, az az, hogy milyen érzéseket és érzelmeket lehet kiváltani a színészekből és ezzel közvetve a nézőkből: a lehető legnagyobb szélsőségeket. A régi darabok abból a szempontból nagyon jól megírtak, hogy elviszik a katarzisig ezeket a történeteket, míg a modern darabok általában az agyra hatnak csak, és ez nekem egy idő után kevésnek bizonyult. Értékelem az ilyen színházat is, de szerintem egy nézőt az mozgat meg, ha az érzelmeire is hatnak. A Pillantás a hídról például azért volt jó választás, mert csak az a része avult el, ami az ötvenes években formailag érdekesnek tűnt, de az alapsztorija egy görög sorstragédia, ha erre helyezi az ember a hangsúlyt, akkor bármilyen korban érvényesen meg tud szólalni. A tündérlaki lányokkal egy kicsit más a helyzet. Én nem vagyok az a kifejezett vígjátékrendező, ugyanakkor egyre szorítóbb az anyagi helyzet, a nézők nagy része elsősorban szórakozni szeretne, a színházak pedig nem engedhetnek meg maguknak anyagi bukást, épp ezért főleg nagyszínpadi előadásoknál olyan darabokat vesznek elő, amelyek garantálják a közönségsikert. Eltolódott az elmúlt években afelé a magyar színházkultúra, hogy ha valamit az ember szeretne közölni, azt kis bonbonba kell becsomagolni. A Tündérlaki lányok abból a szempontból különb a korabeli vígjátékoknál, hogy van mélyebb tartalma is, amit ki lehet bontani és ami érvényes tud lenni ma is. Más kérdés, hogy a darab nyilván nem lép túl a korabeli polgári vígjátékok határain, de abból a szempontból kihívás, hogyan lehet ezeken a kereteken belül is valami fontosat létrehozni. Közben meg stílusgyakorlat is, hogyan lehet a korabeli miliőt feleleveníteni. Egyáltalán nem bánom, hogy ilyen dolgokkal is foglalkozom.

- Mintha affinitása is lenne hozzá. Ahogyan például Ascher Tamás előadásaiban, önnél is általában klasszikusan indul a történet, mígnem a színészi játék által feltépi a szöveg szövetét, megmutatja a mögöttes tartományt, felhasználva a kísérleti színházak eredményeit.

- Tanultam Aschertől, Székelytől, Babarczytól a főiskolán. De nem lennék annyira elbizakodott, hogy Ascher Tamáshoz hasonlítsam magamat.

- Akkor inkább úgy kérdezem, hogy milyen az ön rendezői formanyelve, meg lehet ezt pontosan fejteni? Honnan ered? Mikor alakult ki?

- Bennünket még arra tanítottak a főiskolán, hogy a szövegből induljunk ki és azt bontsuk ki. Ugyanakkor él bennem az újvidéki avantgárd tapasztalata is. Legyen bármilyen stílusú a darab, az előadás, az egyik legfontosabb cél, hogy a néző ne ásítozzon. Az egyszerű néző, de az értelmiségi is megtalálja benne a maga szórakozását. Persze, ha bátrabb helyzetbe kerülök egy színházban, akkor vérmesebben lehet kísérletezni. Az Örkény Színházban rendeztem például a Szibéria transz című kortárs orosz darabot, ami félig szürreális, félig naturalista történet, imádtam, mert nagyon kemény szöveg. Ott aztán az ember elereszthette a fantáziáját. A klasszikus daraboknál meg az a kihívás, hogy van egy nagyon erős kotta, amit tudni kell lejátszani, s ehhez képest kell megtalálni azt a pluszt, amit bele tudsz saját magadból vinni. Én alapvetően nem formabontó, inkább szintetizáló alkat vagyok. Begyűjtök mindent, figyelek és utána átmosom magamon a tapasztalatot, a végén lesz belőle valami, ami alapvetően hagyományos színház, de azért feszegeti a határait.

(Fotó: Orosz Péter)

- Nagy átszervezések zajlanak a hazai színházi életben. Az állami tulajdonban lévő Pesti Magyar Színházzal kapcsolatban - ahol, úgy tudom, ön rendező - L. Simon László kulturális államtitkár egy hete azt nyilatkozta, hogy ifjúsági teátrummá alakítaná. Mit szól hozzá?

- Nem vagyok már a Pesti Magyar Színháznál, részben pont emiatt jöttem el. Azért mondtam le a művészeti vezetésről, mert Őze Áron igazgató egyik napról a másikra felrúgta a koncepciót, amivel pályázatot nyertünk, s amire színészeket szerződtettünk. Kitalálta, hogy a túlélés záloga, ha gyerek- és ifjúsági színház leszünk. Én nem vagyok az az alkat, aki másodpercenként váltogatja az elkötelezettségét, a meggyőződését. Ahhoz ráadásul, hogy hogyan kell megszólítani ezt az új korosztályt, tapasztalat, szakmai képzettség szükséges, amivel mi nem rendelkeztünk. L. Simon László nyilatkozata ehhez képest annyiban jelent újdonságot, hogy a továbbiakban a Nemzeti Színház alegységeként működtetné a Magyart. Mindenesetre drukkolok a társulatnak, szeretem őket.

Guelmino Sándor régóta tervezi, hogy megrendezi A vágy villamosát Kerekes Évával a főszerepben, akit az ország egyik legjobb színésznőjének tart. Most végre Tatabányán meg fog valósulni az előadás. Minden szépelgés nélkül, katartikusan. Amióta szabadúszó, Crespo Rodrigo, a tatabányai színház igazgatója felkérte művészeti tanácsadónak, ami évi két rendezéssel is jár. A Tündérlaki lányok veszprémi bemutatója előtt ugyancsak Tatabányán A testőrt állította színre nagy sikerrel, Székesfehérváron pedig a Közelebb! című erotikus darabot.