Muzsikás és a csillogó gyerekszemek

Hamar Dániel nagybőgőssel arról beszélgettünk a zsúfolt nap ebédszünetében, hogy mit jelent a Muzsikás, és látnak-e a nézőtéren csillogó gyerekszemeket.

- A gyerekeknek tartott zeneórákon mennyire értő közönséggel találkozik az együttes?

- Ritkaság az, hogy az általunk játszott zenét ismerik, ehhez nagyon elkötelezett pedagógus szükséges. Persze van egy-két gyerek, de inkább nem szóltak eddig, ők a csodabogarak. Titkolják, mintha szégyellnivaló lenne. Sajnos a fiatalok nem ismerik a magyar kultúrát. Mi nem kérünk semmit számon, érdekességeket mesélünk, és bevonjuk a diákokat a műsorba. Azt tapasztaljuk, hogy a legnehezebb korosztály a felsősök, a kiskamaszok. Fontos számunkra, hogy a pedagógusoknak is élmény legyen a program. Kodály Zoltán elképzelése az volt, hogy az énekóra jutalom legyen, gyönyörűség a gyermeknek. Ha valóra válna Kodály elképzelése, akkor könnyebb lenne oktatni, a fegyelmet, az egymásra figyelést úgy lehetne megtanulnia a gyereknek, hogy közben élvezi.

- Van erre a zenére igény?

- Zenére szükség van, de ehelyett az üzleti világ szemetet ad. Mint ahogy étel helyett élelmiszer-ipari termékeket kapunk. Olcsóbb, nagy tömegben előállítható és óriási hasznot hoz. Attól, hogy egy zenét addig játszanak, míg több millió példányban nem adják el, az még nem lesz jó.

- Túlzás lenne a kultúrmisszió kifejezés a munkájukra?

- Nehéz így megfogalmazni. Ezt a programot fontosnak tartjuk, megengedhetjük magunknak a világ sokszori körbeutazása után, hogy ezt csináljuk a legnagyobb magyar cég támogatásával. Talán az elmúlt 35 év, az elért sikerek, a nevünk is hozzájárul ahhoz, hogy az iskolák egy-egy alkalommal átrendezik a tanítási nap egy részét.

- Azért az általános iskolai tornaterem és a Carnegie Hall között van különbség?

- Bármilyen furcsa, az iskolai énekóra nehezebb. A Carnegie Hall közönsége fegyelmezett koncertlátogatókból áll, akik azért jönnek el, mert kíváncsiak ránk. (A Muzsikás együttes legközelebb Schiff Andrással a New York-i Carnegie Hallban lép fel - szerk.) A tornaterembe levezényelt iskolások figyelme azonnal szétesik, ha valamit nem tökéletesen csinálunk. Csak akkor maradnak csöndben, ha érdekli, leköti őket a zenénk. Ezeken az énekórákon mi is sokat tanulunk.

- A Muzsikás harmincöt éve meghatározó szereplője a népzenei életnek, számtalan díjat kaptak. Van még motiváció, erő?

- Nem a díjakért zenélünk. Az erő kapcsán úgy fogalmaznék, hogy inkább bölcsesség van. Akkor hiteles egy zenész, ha saját magát adja, az érzésvilágát tudja kivetíteni. Az ember változik, az élettapasztalattal, a korral, ha ez tükröződik a zenében, akkor attól hiteles. Mondanék egy érdekes példát: tavalyelőtt voltunk egy neves népzenei fesztiválon Norvégiában. A gálaeseten az összes zenész fellépett, rendkívül szigorú időbeosztás volt. Természetesen minden zenész az esemény csúcspontján akart szerepelni. Három idős örmény, közöttük a Womex-díjas Gasparyan bejött, akik a népi hangszerükön, a dudukon kezdek játszani. Ezen a fúvós hangszeren azán sokáig csak egyetlen hangot fújtak. Hirtelen mindenki azt érezte, ez több annál, mint amit bárki tud csinálni. Vagyis az ember fiatalon azt hiszi, hogy kétszáz hang lemuzsikálása egy perc alatt a zene csúcsa, azután rájön, ha egy hang úgy szól, ahogy kell, az a csoda.

- Rendben, erő helyett legyen bölcsesség. De idővel hogy állnak, például gyűjtésre a feszes koncertprogram mellett van idejük?

- A gyűjtések számunkra három nagy kérdés köré csoportosulnak. Először is mit muzsikálnak? Ha romlott, kevert volt, amit előadtak, azt mi nem voltunk hajlandóak megtanulni. Fontos a hogyan; ha technikailag olyan dolgot tudtak mutatni, amit nem tudtunk, azt megjegyeztük. Természetesen meg kellett érteni, miért muzsikálnak. Tudni kell, mi a zene igazi mélysége, értelme.

- Ha az előbb beszéltünk a lemezeladásokról, gondolom, hízelgő, hogy a Muzsikás best of albuma sokáig vezette az angol eladási listákat.

- Ez egy különleges dolog, azt jelenti, az a zene, amit mi sokáig a sajátunknak éreztünk, belépett arra a szintre, ami már nemcsak egy magyarnak, de egy angolnak is sokat jelent. A Womex-díjnak (a legrangosabb világzenei elismerés) is ez az üzenete. Ha a zene megfogja a lelkeket, akkor túlnyúlik a kulturális határokon. Megértik, hogy milyen magyarnak lenni, amit mi sokszor megszenvedtünk.

- A népzenében megfigyelhető az a tendencia, miszerint világzenei gyökerekhez nyúlnak. Mi erről a véleménye?

- Én úgy érzem, hogy mindenkinek szíve joga a zenével azt csinálni, amit akar, ha az hiteles, ha az előadót fejezi ki, és létjogosultsága van. Ha viszont azért csinálja, mert pénzt akar keresni, akkor az nem megy, abból százezer van... Mi is kombináljuk a zenét, játszottunk már komolyzenekarral és rockzenekarral is. Egy ilyen keverés akkor jó, ha erősíti egymást.

- Harmincöt év után még kivel szeretnének zenélni?

- Nem tudom. Felléptünk több mint ötezer ember előtt Londonban a Royal Albert Hallban, a BBC Proms komolyzenei fesztiválon, ahol 105 év után először szólalhatott meg népzene. Ha kezdetben megkérdezték volna, akarunk-e a Royal Albert Hall-ban zenélni, magát a kérdést is tréfásnak éreztük volna, annyira lehetetlenségnek tűnt. Persze vannak álmaink: az, hogy ezt a zenét minél tovább tudjuk játszani.