Nem maszkírozom magam indiainak

Mint mondja, akkoriban Indiáról még az érdeklődők is alig tudtak valamit, legfeljebb, hogy a nők pöttyöt festenek a két szemöldökük közé. Azóta sok minden változott, bár az európaiak Indiáról alkotott képe most is meglehetősen sablonos.

1991-ben járt kint először Indiában, azóta még tízszer. A madraszi Kalaksétra Művészeti Akadémia tánc szakán végzett, később itthon megalapította a saját táncszínházát a Sivasakti Kalánand-t. Egyébként indológus, kétgyermekes családanya és mint megjegyezte: ki nem állhatja a hastáncot és esze ágában sincs indiainak maszkírozva élni.

Somi Panni a füredi indiai napok nyitóünnepségén lépett fel táncszínházával. Itt beszélgettünk egy alapos és hosszadalmas sminkelés után. Nevetve mondta: vele jól jártam, mert nem használ műcopfot, a saját hajat sokkal könnyebb feldíszíteni a tánchoz.

- Bharatanátjam-ot táncolunk, ez Dél-India klasszikus tánca. Két különálló műfajból fejlődött ki. Egyik őse az a szakrális női tánc, amelyet a hindu templomokban élő táncosnők az istentisztelet részeként adtak elő, másik őse pedig az a színjátszó technika, amelyet a klasszikus indiai színház fejlesztett ki. Kézjelekkel, testtartásokkal, mimikával elevenítették meg a darab szereplőit és a történetet. Ezeknek a technikáknak a felhasználásával született meg a mai bharatanátjam.

- Nem egy merev, változtathatatlan eszközrendszerként használja a hagyományt, saját koreográfiákat is használ. Lehet ezt vagy ez eretnekségnek számít?

- Engem a színház érdekelt és érdekel ebben. A különleges előadási stílus, az érzelmek és a történetek kifejezése tánccal. Használunk saját koreográfiákat, nem úgy tekintek erre, mint egy kőbevésett, megmásíthatatlan dologra. Ez Indiában is egy színészi játék, egy színpadi művészet, ami nem csupán a múlt emlékeinek ápolására szolgál, hanem mai darabok létrehozására. Ezt tesszük mi is, nem csak előadó vagyok, hanem alkotó is. Elfogadom, amit ettől a műfajtól kapok, és hagyom magam sodorni. De nem akarok indiai lenni Magyarországon, eljátszani a dél-indiai falusi hindu kultúrát itt Európa közepén. Ez nem érdekel.

- Pedig biztos sokan ezt várnák el. Jóga, vegetáriánus étkezés és állandó füstölő illat a házban. Nem?

- Ez lenne az elvárás, de én nem az vagyok, aki az elvárásoknak akar megfelelni. Nem maszkírozom magam indiainak. Hibás gondolkodás szerintem, ha ezeket a szokásrendszereket át akarják helyezni egy más kultúrába. India Ázsia átjáróháza volt mindig, ez máig sem változott. Ha csak földrajzilag nézzük, akkor is ezt látjuk: van bejárata, de kijárata nincs. Így aztán az évszázadok alatt rengeteg kultúra jelent meg itt, ezek persze hatnak a maguk módján. Az indiai pénzen például tizenkét nyelvű felirat szerepel, ez azt hiszem kifejező. Ugyanakkor ügyelnek saját kultúrájukra. Szinte minden falunak megvan a maga szokásrendszere, mely a megélhetésükön, társadalmi rendszerükön, az éghajlaton alapszik. Indiában mindenki a saját útját járja. A hinduizmusnak sincs hivatalos egyháza, dogmái. Ezzel a szemlélettel teljesen azonosulni tudok, én is a magam útját járom. Engem is érdekelnek persze a transzcendentális dolgok, de nem csupán önmagukban, a saját életemben és érzelmi világomban egy logikus rendszert igyekszek létrehozni.

- Osztja azt a nézetet miszerint Európában még mindig alig és azt is közhelyesen tudunk India kultúrájáról?

- Teljesen közhelyes és sok esetben hamis a tudás. A sokat emlegetett szegénység sem úgy van, ahogy azt beállítják. Az indiai középosztály például, ugyan egy házban laknak tízen-tizennégyen, de jobb színvonalon él, mint mi itt. Vannak leszakadó rétegek ez nem vitás, de Indiában nem halnak meg az utcán, mint nálunk Európában. Sokan vannak, akik két-három generáció óta élnek az utcán, elfoglalják a jobb placcokat, tereket és koldulásból tartják fenn magukat. A koldulásnak ott meg van a maga helye és hagyománya a társadalomban. Akkor lett ebből baj, amikor ezzel szembesültek a turisták. Jött az amerikai turista, látta a kéregetőket, adott nekik tíz dollárt, ami neki nem volt összeg, az indiainak viszont egy egész havi megélhetését biztosította. Erre aztán kiépült egy komplett koldus ipar. Előfordul, hogy direkt csonkolják a gyerek valamelyik végtagját, mert úgy eredményesebben lehet pénzhez jutni.

- Elsőként kezdte tanítani az indiai táncot Magyarországon, ma már egyre többen foglalkoznak ezzel. Tartják egymással a kapcsolatot?

- Az öröm, hogy itthon egyre többen foglalkoznak az indiai tánccal, Európában szinte egyedülállóan népszerű ez a kultúra. A ma itthon táncolók mindegyike az én tanítványom, akkor is, ha ezt néhányan elfelejtik mondani, sőt, már nem is köszönnek, ha találkozunk. Mondom, ez itt nem India.

Somi Panni indológus, táncpedagógus, a dél-indiai templomi táncok egyik legmagasabb színvonalú európai képviselője 1996-ban alapította meg Sivasakti Kalánanda Táncszínházát, amelyben saját tanítványaival táncol együtt.

Klasszikus templomi táncokat, drámarészleteket, néptáncokat és modern koreográfiákat adnak elő. Fesztiválokon, színházakban, önálló esteken lépnek fel, túl vannak a háromszázadik előadásukon.