Legyengített kelet

De ez itt nem számított, az eleinte dermedt közönség feladva a műanyag székeken való ücsörgést jót táncolt, Khaled magáévá tette a barokk teret.

Végre a várban, ami három nap arénázás után még inkább felértékelődött, és végre az arab zenei világból érkező fellépő. Tudtuk, Khaled populáris. Hozza ugyan az arab zene jellegzetességeit, a meghatározó melodikusságot, a negyedhangokat és a sajátos ritmust, de mindezt jócskán keveri nyugati zenei stílusokkal, ráadásul azok kommersz változataival, amiből aztán jobbára egy legyengített kelet, egy bulizós, közönséget tapsoltató, könnyűzene lesz.

A koncert elején még berber lányokról, fiatalságról énekelve közelebb járt az arab hagyományokhoz, de aztán sorra érkeztek a slágerek, a Didi vagy az Aicha, amelyek bizony a már említett szoftrock-pop sémáira épülnek. Jobb lett volna inkább az igéző hangzású arab lantból többet hallani vagy hagyni szabadjára az ütőhangszerek mögött Bachir Mokarit.

Khaled persze nagy sztár, az általa képviselt rai hazájában sokáig lázadó műfajnak számított, lévén erősen eltér a hagyományoktól és bátran merít az európai zeneiségből, amiért el is hagyta hazáját és több, mint húsz éve Franciaországban él. Mindez itt Európában csücsülve nekünk kevésbé forradalmi, sőt csalódás, mert pont, hogy az arab kultúra elementáris erejére, a transzközeli tudatállapotot előidéző, időtlenséget, végtelenséget, a felpörgést és belassulást zseniálisan kevergető arab zenére vágynánk. Itt nekünk az arab zene a maga sűrűségével a forradalmi, ez a vérátömlesztő. Na, ebből a hipnotikus erőből kaptunk ezúttal keveset, a befelé vezető utakat spórolta ki az előadó, érzelmekről, lányokról szóló egy estés zenét adva helyette.

Ezzel együtt Khalednek markáns tenor hangja van, és bár a dalok között többször köhécselt, most is erőből és mégis érzéssel énekelte végig az estét, úgy garatból, szakadozottan tolva a hangokat, ami igazán jó és meggyőző volt. Már a második dalnál egy láthatóan honfitárs férfi felpattant székéből és végig táncolta, énekelte a koncertet ugyanazzal a „habibi érzéssel” az arcán, mint fent a színpadon Khaled. Magabiztosan hozta a feelinget, életet csempészett, közénk, a műanyag székeken gubbasztó sápadt arcú európaiak közé, tökéletesen lerezonálva Khaled üzenetét. Ha mindez ugyan nem is kárpótolt a legyengített arab zenéért, de mindenképpen hozott egy errefelé ritka érzést, és energiát adott.

Khaled egyébként egy kifejezetten szerethető figura, visszafogott mozgásával, esetlenségeivel, ártatlan nézelődésével a színpadon, bénázásával, ahogy zavarba jött egy lánytól kapott rózsától. Még az is belefért, hogy elfelejtette a dobosa nevét és a koncert végén éneklés helyett autogramokat osztogatott a színpad széléről.

Meg volt ez is. Öröm, hogy az arab zene végre megszólalhatott az ünnepi játékokon. Legközelebb azonban lehetne bátrabban választani. Előadó akad bőven, és még nem is kell a perifériáig elmenni, Anouar Brahemtől, Dhafer Youssef és Rahat Fateh Ali Khan-on át a zseniális Erik Truffaz- Mounir Troudi kettősig. Elférnének ők is itt Veszprémben és akkor a mélység is beköltözne a fesztiválra.