Múlékony áhítatban - Tizenhárom költemény - Megjelent Somlai Péter újabb füzete

Csendre hívnak ezek a rövid versek, olyan találkozásokra, ahol megérinthet bennünket valami abból a világból, amit még megőriztünk magunkban, amit még nem áldoztunk fel a körülöttünk levő bábeli zűrzavarnak. 

Talán sikerül megvédenünk a múlékony áhítatot, s a reménység jeleiként ott maradnak felettünk a csillagok, melyeket egykor - büszke hévvel - mi feszítettünk ki határnak Somlai nem jár(hat) találkozókra, könyvbemutatókra, irodalmi lapok fogadóóráira, látszólagos csend, nyugalom veszi körül, mégis ott van sokunk tudatában, mert egyre filozofikusabb költészetére évek óta figyelni kell, verseiben nyomon követhetők egy test és lélek tétova vándorlásai. 

A költő megmenekül a virtuális irodalmi élet buktatóitól, versengéseitől, mindennapos kicsinyes féltékenykedéseitől, cserébe - a korlátolt lehetőségek ellenére - viszont megkapja az alkotás feltétlen békéjét, azt a magányt, amely verseket pattint ki az ő kuckójában, szellemi szigetén. 

A másik fajta, nyomasztó természetű magányt azonban A Te IGÉD szerint... ajánlásai oldják fel. Útmutató társak ők, legyenek akár élők vagy holtak. 

És ott van a lány is, aki büszkén és délcegen surran a késhegyen táncoló költő elé. Somlai Péter nem titkolja hitének mérhetetlen erejét, amely örökké kapaszkodót jelent neki a kétkedések normális ostromaiban. 

A kétkedés nem más, mint a külvilág könyörtelen zaja, lármája, hazugsága, képmutatása, makacs, áthatolhatatlan köde. Somlai ezt az erkölcsi haldoklást gyűri le a tisztánlátás és nem a megsemmisítés sikerével: a tereket könny mossa, mert sírunk, / az akácos meghalt, a / kóválygó méhecskék tétova / zsongása még hallik, s ez a / rendszertelen hőskiáltás / esztelen hajnalt ébreszt, / melybe mindig belehalok. 

Neki nem dönteni és ítélkezni kell, ő nem mindenható; neki képet kell adni önmagáról és arról, hogy milyen az a világ, amely körülveszi, körbekeríti belső csendjét a kirakatvilág ellenében.

A tizenhárom vers egy-egy feszület, kegyelem a költőnek, és beszédes némaság az olvasónak. Vannak pillanatok, amikor / szürke farkasok harapják a / csendet, s morgó világuk / megzavarja múlékony áhítatom - írja Somlai Péter. 

Amíg így lesz, a jó versekkel nem lesz gondja. Így vagy úgy, de folyton ki kell zökkenni a csendből. S mindegy, hogy kinek az igéje szerint. A költőnek úgyis csak egyetlenegy létezik. S ez így van jól.