Megtámadott kapitalizmus

Mint Stefan Theil írta, a radikális új elképzelések szülőanyja a világot sújtó, 60 év óta a legsúlyosabb gazdasági válság, amelyet a Nyugat hegemóniájának erodálódása termékenyített meg; mindehhez pedig a légkör melegedésére figyelmeztető apokaliptikus jóslatok szolgáltatják az aláfestő zenét. Az európai médiában és kormánykörökben keringő új elgondolások egyike valójában régi darab  igaz, új csomagolásban vezetik elő. Annak az állításnak az újjászületéséről van szó, amely szerint a gazdaság növekedése véges, illetve végesnek kell lennie; a növekedésnek a megcsappanóban lévő erőforrások, a Föld túlnépesedése és a tengerek szintjének emelkedése szab határt.

A németországi könyvpiac friss szenzációja Meinhard Miegel Kijárat: Növekedés nélküli jólét című kötete (március végén 13. volt a Der Spiegel bestsellerlistáján). Ez  akárcsak több más hasonló írásmű  arra buzdítja a németeket, hogy tanuljanak meg igénytelenebbül élni.
Franciaország elnöke, Nicolas Sarkozy  aki egykor úgy került hatalomra, hogy több munkára és magasabb keresetre ösztönözte honfitársait  maga is támogatólag állt egy szakértői jelentés mögé, amely fétisnek nyilvánítja a GDP-növekedés kergetését. A nemzeti jövedelemre vonatkozó statisztikai adatok helyett a nemzeti elégedettség átfogóbb mércéjét állítja a középpontba.

Azt kevesen vitatják, hogy a világ nem térhet vissza a régi gazdasági kerékvágásba, amelyben a növekedést jelentős részben hitelek és ingatlan- árak fenntarthatatlan buborékjai finanszírozták. Az élelmiszerek és a kőolaj árának 2008-ban tapasztalt megugrása arra figyelmeztetett bennünket, hogy az erőforrások kimerítésének jelenlegi üteme nem folytatódhat a végtelenségig. Az arról zajló vita pedig, hogy a GDP adatai csakugyan a megfelelő mércéjét képe-zik-e az emberiség fejlődésének, tökéletesen helyénvaló  ám ez sem új. Elsőként éppen közgazdászok ismerik el, hogy a nemzeti jövedelem legföljebb csak eszköz a jóléthez, de semmiképpen sem maga a cél.




Mindazonáltal a növekedés mai tagadói ugyanabba a hibába esnek, mint számos előd- jük, kezdve Thomas Malthusszal  aki 1798-ban azt jósolta, hogy a szaporodó emberiség előbb-utóbb éhen fog halni  egészen a Római Klubban tömörülő tudósokig. Utóbbiak 1972-ben arra figyelmeztettek, hogy a Föld a ş80-as évekre ki fogja meríteni a kulcsfontosságú erőforrásokat. Az efféle elméletek kivetítik a növekedés rátáját az erőforrások fogyasztására és a környezetszennyezésre  nem veszik azonban kellő mértékben tekintetbe a műszaki újí- tásokat, a környezet kímélé- sét előíró jogszabályokat, a magasabb hatékonyságot és az emberek megváltozott viselkedését.

A növekedés európai tagadói ma intellektuális és politikai okokból csapnak lármát, nem pedig gazdasági vagy technikai okokból. A növekedés bírálói mindig is kellemetlen viszonyban álltak a kapitalizmussal. Az nem meglepetés, hogy ez a bírálat a fősodor hangjává válik, amikor úgy tűnik, hogy a kapitalizmus cserbenhagy bennünket. Elvégre a Római Klub az első dörgedelmet 1972-ben, egy hosszú időn át tartó recesszió idején adta ki, amikor az emberek először döbbentek rá a környezet pusztulására.

Az sem meglepő, hogy az új ideológiai mozgalmak súlypontja Európa, az élükre pedig a francia elnök állt. Egyetlen más országban sem bírálják keményebben a piacgazdaságot, mint itt. A francia gyere- kek iskoláskönyvében az olvasható, hogy a gazdasági növekedés zaklatott életformával jár együtt, amely túlzott munkaidőhöz, stresszhez, depresszióhoz, szív- és érrendszeri megbetegedéshez és rákhoz vezet.
 
Annak a 2,6 milliárd embernek a fülében, akik napi 2 dollárnál kevesebb jövedelemből próbálnak megélni, őrült ötletnek hangzik az, hogy a gazdasági növekedés stresszt okoz. Ám Európában még a konzervatívok egy része is bevette az ökonomizmus marxista gondolatát, miszerint a kapitalizmus piaci tranzakciók láncolatává változtatta az emberi életet.

Ezekben a bírálatokban van valami. Csakhogy a növekedés ellenzői irreálisan ítélik meg azt, mennyire fájdalmas volna egy növekedés nélküli valóság. Benjamin Friedman harvardi oktató ékesszóló érvelése szerint az a társadalom, amelyik lemond a növekedésről, megteremti a feltételeit a korlátozott erőforrások elosz- tásáért folyó ádáz küzdelemnek, egyúttal pedig egyengeti az intolerancia és a populizmus felé vezető utat. Az nyilvánvaló, hogy a gazdasági növekedés nem minden  hiszen nem méri emberi kapcsolataink értékét, közösségeink erejét, kultúránkat. Ám ugyanígy nyilvánvaló a jólét meg az élet minősége közötti korreláció, ide értve az egészséget, a magas életkort, a boldogság keresésének szabadságát.
 
Még ha a bírálóknak igazuk van is, és a válság után nehezebb lesz ismét növekedési pályára állni, ez még nem ok arra, hogy lemondjunk a növekedésről. Ellenkezőleg: eggyel több ok arra, hogy energiánkat a helyes politika kidolgozására fordítsuk  az oktatástól a vállalkozásokig és az üzleti versenyig. Olyan politikákra, amelyek segítik a növekedést - olvasható a Newsweekben.

Nagy-Britanniában a kormány által kinevezett bizottság terveket dolgozott ki egy stabil államgazdaságra. Ez  a fenntarthatóság érdekében  lemondana a jövőbeni gazdasági növekedésről, úgy, hogy csökkentené a heti munkaidőt, és a fogyasztás visszafogása végett betiltaná a tévés reklámokat.