Így strandoltak felmenőink - 1.rész

A Veszprém megyében élők annyiban szerencsések, hogy a Balaton és a Bakony közelségével szinte egész évben válogathatnak a kirándulások, túrák, szabadidősportok választékában, napjainkra a modern közlekedési struktúrának köszönhetően a strandhelyszínek megközelítése sem okoz nehézséget az ország bármely pontjáról érkezőknek. A Balaton Veszprém megyei partvonala a hazai turizmus alapja. Aki ma fürdőzni, strandolni kíván, az ország bármely távoli pontjáról is, máris a Balaton-part számos üdülőközpontja bármelyikében találhatja magát. A XX. század második felében született generáció számára a Balaton a felhőtlen strandolást, a vízi sportokat, a nyári szabadságot, a kikapcsolódást, a szórakozást jelenti. Már csak az idősebb generáció s tagjainak még élő felmenői emlékezhetnek a tópart egykori, pezsgő gyógyfürdőéletét jelentősen meghatározó történelmi korszakra.

A balatonalmádi strand 1920-ban. Jellegzetes a kor fürdőviselete: a hölgyeknál a lábat is megmutogató nadrágok megrövidültek Fotó: Karabélyos Péter adományozta

A korabeli Balaton-part legjelentősebb iparága a turizmus, amelynek kialakulása a 19. század végén kezdődött és töretlen fejlődése egészen a nyolcvanas évekig tartott. A Balaton turisztikai kezdete a 19. század derekáig, mondhatni, a reformkorig vezethető vissza. A térség fejlődése, önállóságra törekvése szorosan ösz-szekapcsolódott a turistaság és a turizmus folyamatos gazdasági megjelenésével. Természetesen ezekben az időkben még nem turistaként keresték fel a látogatók a Balaton partját. Az évszázadok alatt az itt élők gyakran használták a tavat fürdésre, nemcsak a nagy nyári munkák, mint például az aratás, cséplés után kerestek enyhülést a tóban, hanem az év bármely időszakában is.

Több, a tó partján élő és gazdálkodó helyi embert az úszástudásának hiánya tartott vissza a fürdőzéstől, és inkább az állatokat, a jószágokat kísérte be a part közeli sekély vízig. Ismerték a téli Balaton sajátosságait, a befagyott tavat megfelelő jégminőség mellett akár szekérforgalomra is használták, sok legenda fűződik ezekhez a valós történetekhez. Kezdetben haláért, nádjáért, a víz nyújtotta védelemért telepedtek környékére. Bár írásos és építészeti emlékek már a római kortól kezdve rendelkezésünkre állnak, hogy fürödtek benne, arra csak következtethetünk. A legendák szerint a kezdetben létrehozott fürdőket csak köszvényesek, bénák, sánták keresték fel, beteg asszony nem mehetett a fürdőre, csak meddő menyecskék mehettek oda, s azoknak mindig használt. És csak viruló hajadonok keresték fel vidám mamáikkal, akik az édes múlt emlékét újra átélték, vagy átérezték - örökítette meg Eötvös Károly Utazás a Balaton körül című legendás művében.

Később természettudományos kutatások helyszíne is lett a tó vízterülete. Nem tett jót a balatoni életnek, hogy az 1848-as birtokrendezés során a tópart a nagybirtokosok kezébe került, így a fürdés joga is földesúri joggá vált. A kor puritán erényei is a fürdés elterjedése ellen szóltak. Vigyázó szemek figyelték, hogy ki szegi meg a szigorú fürdési tilalmat. Ugyancsak nehezítette a vendégek nagy számban történő érkezését, hogy egyéb közlekedési eszköz nem lévén a lóvontatású gyorskocsival egy teljes nap volt az út a fővárosból. Közép-Európa legnagyobb édesvizű tava történelme során mindig is vonzotta a partján megtelepedőket.

Veszprémiek az almádi fürdőparton vízicsúszdával 1936-ban. Már megjelentek a strandolás veszélyeire figyelmeztető táblák is Fotó: Jákói Bernadett

Hogy valójában kik is jártak ide fürdeni? Elsősorban a betegek. Mert nekik kellett a fürdőzés mint terápia. Különösen a légváltozás, a házi gondok otthon hagyása, ha pedig nem volt beteg az ember, a közösségi élet ápolása, az új ismerkedések céljából kereste a fürdőzés lehetőségét. Minél több a beteg, annál több legyen a jó fürdő, orvosok és nemes emberbarátok szerető gondjai, szigorú szabályai alatt - vélték a korabeliek.

1880-ban még csak két fürdőhelye van a Balatonnak, Balatonfüred és Keszthely, bár egyik sem Veszprém vármegye területéhez, hanem Zalához tartozott. 1912-ben viszont már 25 fürdőhellyel büszkélkedhetett a tó. A fejlődés megerősítése céljából kezdett Veszprém vármegye közigazgatási területén az 1870-es években létrejönni Almádi és Siófok.

A fürdőházak voltak a korabeli strandok.

A közben létrejött fürdőegyletek nemcsak a balatoni fürdőzés lehetőségét teremtették meg. Az egyletek szigorú szabályrendszereket alkottak azzal kapcsolatban, hogy az adott helynek mi mindent kell nyújtania: legyen csatornahálózat, megfelelő tisztaság, patika, távírda és még sok minden, ami a megfelelő ellátást biztosítja. Megépültek az első patinás központi fürdőházak, ahol kabinokon és lépcsőkön át lehetett bejutni a vízbe, természetesen alaposan és illendően felöltözve. A fürdőházakban működött kávézó és könyvtár is, így ezek a helyek találkozási pontok, mai szóval igazi közösségi terek voltak. Az egyik legelegánsabb fürdőházzal akkoriban a még Veszprém vármegyéhez tartozó Siófok büszkélkedhetett, ez volt a Magyar Tenger Fürdőház, ami svájci stílusban készült el.

Veszprém vármegye közigazgatási határvonalai teljesen más területen húzódtak 1945-ig, mint napjainkban. Ha az igazi fürdőélet történelmi gyökerét keressük az akkori vármegyei határokon belül, Almádi számított a fürdőélet központjának. A XVIII. században kezdődő, majd fokozatosan fejlődő fürdőkultúra viszont Budapest után hazánk második leglátogatottabb turisztikai célterületévé és ezzel a hazai gazdasági tér egyik kiemelt szereplőjévé tette. Balatonfüred, Keszthely, Hévíz már a korabeli Zala vármegye jelentős fürdőkultúráját képviselte. A balatoni fürdőélet először az északi parton, Almádi térségében, majd a Zala vármegyei Balatonfüreden erősödött meg. Ez köszönhető volt a már említett gyógyforrásoknak és egy mezőgazdasági katasztrófának (a filoxérajárvány, ami alapvetően megváltoztatta az északi part gazdaságát). Ez a hatalmas mezőgazdasági csapás gyorsította fel a térség idegenforgalmának alakulását. A tönkrement szőlőbirtokosok pénz hiányában nem tudták újratelepíteni az ültetvényeiket, ezért a birtokok szép számmal cseréltek gazdát, és az új, zömében tehetősebb városi tulajdonos a présházát nyaralónak alkalmas villává bővíttette.

Almádi strandja 1874-ben nyitott meg, amelyet a két ismert veszprémi iparos, Brenner Lőrinc és Krisztyán József épített meg. Kezdetben nyolc fürdőkabinnal, a veszprémi káptalan birtokán. 1877-től 1926-ig álltak itt a fakabinok, amelyeket az 1883-ban megalakult Almádi Fürdő Rt. tartott karban. 1922-től egy modernebb fövenyfürdő építésébe kezdett az 1918-ban létesült Balatonalmádi Fürdő és Építő Rt. A fürdőtelep 1926 szezonidőszakára épült ki, csaknem 500 kabinnal. Így az Észak-Balaton legnagyobb strandfürdőjének számított Veszprém vármegyében. 1943-ban lebontották, helyén 1944 nyarára megnyílt az új, korszerű fövenyfürdő.

Itt is még a fürdést és az ahhoz tartozó rituálékat szigorú erkölcsi szabályok közepette lehetett végezni, külön női és férfiszekciók voltak, egymástól hatalmas nagy deszkafalakkal elválasztva. (Csintalan gyermekek és fiatalok a szögekkel kifúrt lyukakon keresztül leselkedtek át a palánk túloldalára). A parton elég szigorú szabályok uralkodtak, viszont a vízben már együtt fürödhettek, lubickolhattak a vendégek. A korszak sajátossága volt, hogy a hölgyek blúzban, kalapban, szoknyában fürödtek, sőt, néhol a napernyőt is magukkal vitték a vízbe. A férfiak hosszabb pólóban, nadrágban, gatyaszerűségekben, a merészebbek már trikóban és alsónadrágban élvezték a fürdés örömeit. Kezdetben a férfiak fürdőviselete trikóanyagból készült, s befedte a lábakat, a karokat, a nőké flanelből, kartonból, később selyemből. A krinolinos nagy szoknyák idején nagyon illetlennek tűntek ezek a csípővonalat, sőt, a lábat is megmutató nadrágos öltözékek. Hosszú ideig nem is sokat változtak, de a XX. század fordulóján térdig rövidültek, a merészebbek rövid ujjal, mélyebb kivágással képviselték a divatirányzatot. Az I. világháború után a merészebb viselet teljesen elterjedt, sőt, a rövid ujjat felváltotta a pánt, és a vállkivágása is még növekedett. A női fürdőruha vékony selyemanyaga teljesen a testre tapadt a fürdés után, igencsak nagy kihívást jelentett viselőjének. A férfiak már a 30-as években a fürdőzéshez csak nadrágot használtak, a trikót már nem hordták kötelezőszerűen. Eleinte csak lubickolással, úszással, később már csónakázással töltötték el az idejüket a vízben. A 30-as évek elejére fából készült vízicsúszda is szórakoztatta a fürdőzőket, sőt több helyen már megjelentek a fürdőzés szabályainak betartására, illetve a veszélyekre figyelmeztető táblafeliratok is.

Erre az időszakra jellemző volt, hogy a fürdőzés célja már nemcsak a gyógyulás volt, hanem afféle társadalmi státuszszimbólumként is
szolgált. Almádi pezsgő fürdőéletét korabeli képeslapok is megörökítik, az üdülőhelyek, nyaralók, valamint a városkép alakulásának korszakonkénti változásait követhetjük végig a régi üdvözlőlapokon is.