Élve eltemetve élnek

Auerbach Károlyné Jolika 64 éves, Peremartonban él férjével. Egy lánya és egy fia született. Hermina, a lánya fiatalon meghalt rákban. Jolika azzal keresett meg, hogy szeretné elmondani, min mennek keresztül teljesen önmagukra utalva, magukra hagyva a hozzá hasonló emberek.

– Vajon miért kellett ott állnom gyönyörű, okos lányom hófehér koporsójánál? Kérdem magamtól, milyen bűne volt, hiszen még alig élt, és mit követtünk el mi, szülők, hogy ekkora büntetést mért ránk a sors. Négy és fél évig tartott a földi pokol, ami minden volt, de élet nem.

Vegetálás, küzdelem, szenvedés, fájdalom. Mindenkinek. Százötvenszer utaztunk Pestre, ennyiszer vettünk autópálya-matricát, fizettünk parkolást, a társadalombiztosítás csak a kezelést rendezte. Mindenünk ráment, segítséget nem kaptunk, igaz, nem is volt erőnk kérni, és az sem érdekelt minket, ha földönfutók leszünk, csak a gyermekünk gyógyuljon meg! Gépiesen telt egyik nap a másik után, valójában nem tudtuk, mi történik körülöttünk, nem vettük észre az évszakokat, magunkra erőltettük az ünnepeket, csak a gyógyulásra figyeltünk, bizakodtunk. Hermina halála óta pedig élve eltemetve élünk – sorolja halkan az asszony, közben ölében tartja lánya fotóját, és csak akkor mosolyog kicsit, ha unokájára, Bíborkára tekint. – Ő a vigaszom, aki erőt ad – jegyzi meg nagy szeretettel. Az asszony így idézi fel a tragédiát: már javában dolgozott Hermina, közben iskolába is járt, jogosítványt szerzett, szorgalmas, vidám teremtés volt. Aztán 2006 nyarán egy napon úgy jött haza, hogy fájdalmat érez a mellkasában. A szülők javasolták, azonnal menjen orvoshoz, aki azt mondta, nincs nagy baj, nem kell vele foglalkozni. Ebbe a család nem nyugodott bele, küldték lányukat másik orvoshoz. Kiderült, azonnal műteni kell, miután megtudták, rosszindulatú rákja van.

Auerbach Károlyné lánya, Hermina fotójával. Az anya a temetésre nem emlékszik
Fotó: Kovács Erika

Az asszony zokog, majd folytatja: a budapesti onkológiai intézetbe küldték őket, mert Herminának azonnali kemoterápia kellett. – Mentünk érte, hazahoztuk, és az első sokkot akkor éltük meg, amikor egy este a gyönyörű haja, amire mindig nagyon büszke volt, csomókban maradt, nem tudta kifésülni, emiatt le kellett vágni. Próbáltunk viccelődni, ő így is szép – idézi az első szörnyű emléket Jolika. Havonta vitték lányukat kezelésre és mentek érte. Bíztak a gyógyulásában, még a lány vigasztalta őket. A kemoterápiától rosszul volt, nem tudott enni, közben kiderült: nem sok kedvező változás történt. Közben egy év után lerokkantosították Herminát, ami lelkileg külön meggyötörte.

Az anya nagy fájdalommal felidézi: egy napon kettős látása lett lányának, bizonytalanul járt. Budapesten újra nagy vizsgálatok vártak rá, és kiderült: a rák áttétet képezett az agyában. Ekkor kezdődött a kegyetlen időszak, sugárkezelések, ami szörnyű volt, teljesen tönkretette lányukat. Az anya mellette ült, simogatta, ettől elaludt, amit csak ritkán tudott a kezelésektől, a fájdalomtól. Közben kinőtt haja hullani kezdett és le kellett vágni. Aztán némi javulás után hazahozhatták. A gyógyszereknek azonban kegyetlen mellékhatásaik voltak, olyan lett a keze, mintha elégett volna, nagy fájdalmai voltak. Hermina otthon is csak feküdt, becsukott szemmel. Egy napon kiment a mosdóba, összeesett és már nem tudott lábra állni. A szülők azonnal hívták az orvost, majd ölben vitték le lányukat a lépcsőházban. Az onkológián is tolókocsiban tolták, annyira gyenge volt. Egy orvos az idegsebészeti klinikáról vállalta az agydaganatműtétet. Ezután Hermina saját lábán ment szülei elé a kórházi látogatáskor, és egy hét után hazahozhatták. Otthon viszonylag jól érezte magát, aztán egy reggel borzalmas fejfájással ébredt. Visszakerült az onkológiára, gerincbe kapott fájdalmas kezelést.

– A kontrollnál az orvos közölte, szóródás van az agyában, nem tud mit tenni – zokog az anya. – Nem voltam képes felfogni a kegyetlen szavakat, elhinni a borzalmat, nincs tovább! Tudtam, ezt soha nem vagyok képes közölni a lányommal – rázza a sírás. – Aztán 2010 májusának elsején itthon erős fejfájása lett Herminának. Azt mondta, anyu, szeretlek, majd becsukta a szemét. Már nem lehetett szállítani. A veszprémi kórházban közölték, pár hete van hátra. Akkor egy hónapig reggeltől estig láttuk a szenvedését, amire nincsenek szavak. Teljesen belerokkantunk. Hermina május 28-án meghalt – borul a fotóra.

Mondja, egy ilyen küzdelembe a család is belebetegszik, tönkremegy. Hiába vélik úgy sokan, az élet megy tovább, ez nem igaz, ők kitörölhetetlen fájdalmakat éltek meg, más emberek lettek. Sokszor nem tudja, mi történik körülötte, csak a lányára gondol. A pszichológusnál gyógyszert kapott, nem segített. Az emberek nem szeretnek beszélni vele a lányáról, van, hogy elkerülik. A hozzá hasonlók magukra maradnak a küzdelem alatt és utána is. Pedig nagyon jó lenne a segítség a szülőknek abban, hogyan maradjanak erősek az erőtlenségben és hogyan viseljék el az elviselhetetlent.

– Lányunk január elsején született, az év az első újszülöttje volt a kórházban. Így nálunk a karácsony, az év vége mindig nagy boldogságban telt. Az utolsó emléket halálomig őrzöm a lányomról: a kórházban egy kezelésnél megszúrták a nyakcsigolyáját, ami nagyon fájdalmas volt, de akkor nyitva volt a szeme. Átöleltem, elaltattam, amire már nem volt képes a fájdalomtól, aztán soha többé nem nézett rám. Kérdeztem az orvostól: ezt miért kellett még? Azt mondta, az utolsó percig küzdeni kell. De mi van a küzdelem végén? – kérdeztem magamtól. – A temetésre nem emlékszem az elviselhetetlen fájdalom miatt, csak a hófehér koporsót láttam virágokkal – néz maga elé megrendülten az anya.

Figyeljünk másokra! 
Az újságíró véleménye

Halomra haltak meg fiatalok vélhetően felelőtlenség miatt egy diszkótűzben, állítólag bomba miatt zuhant le egy utasszállító, több száz halott maradt utána, háborúk döntenek romba falvakat, városokat, ártatlan civilek százezreit megölve, elűzve, terroristák riogatják nyilvános kínzásokkal, kivégzésekkel a világot, diákok ölik egymást és tanáraikat, Európa kapkodja a fejét a migránsok miatt, Afrika éhezik, orvvadászok tizedelik nemes fajok utolsó példányait, egyesek kilőtt állatok trófeáival pózolnak, soha nem látott mennyiségű szemét kerül a világ tengereibe, örökre elpusztítva az élővilágot. Ember legyen a talpán, aki egy ilyen világban megőrzi hidegvérét és jó kedvvel tekint a jövőbe. A legtöbben közömbösen elfordulnak a problémáktól, mondván, nem az övék, semmi közük nincs hozzá. Noha nagyon sokat tehetnének ellene, mert ki más, mint az ember okozza mindezt, és csak rajta múlik, hogy élhetőbb legyen az élet, a világ. Elegendő lenne, ha észrevenné, mi történik közvetlenül körülötte, ha magába tekintene néha, önkritikusan, ha igazán érdekelné, mi történik a családjával, a gyerekeivel, ha komolyan elgondolkodna azon, érdekelné és meg is kérdezné a másiktól, mi bántja, miért boldogtalan, miben segíthetne neki. Ha komolyan elgondolkodna azon, manapság miért drogos, alkoholos, cigarettafüstös buliban érzi magát jól sok fiatal. Ha az ember nem hajszolna csak neki fontos értékeket, saját magán kívül másra is figyelne, ha megértené és meglátná mások problémáját, és csak egyszer is megfogná annak a kezét, aki erre éhezik és várja nagyon. Akkor talán nem kellene harcot vívni életre-halálra nagyon sok embernek nap mint nap.