Az alkoholisták nem két napban, egy hétben gondolkodnak, csak az előttük álló 24 órára összpontosítanak

– Hálás vagyok, hogy jó körülmények között neveltek fel a szüleim, de mégis fejlődésem során túl érzékeny, önbizalomhiányos, szorongó gyerek vált belőlem, akit az iskolában gúnyoltak, megaláztak, gyötörtek testileg és lelkileg. A lányokkal barátkoztam, mert a fiúkat túl durvának találtam. A szüleim folyamatosan bűntudatban tartottak – ez volt a nevelési módszerük. Apám gyakran vert. Ő szintén sokat ivott, bár ez csak felnőttkoromban tudatosult. Hát, én is korán kezdtem. A középiskola elvégzése után borászként kezdtem el dolgozni, itt naponta fogyasztottam alkoholt, ekkor már határozottan éreztem magamon, hogy egy-egy pohár ital jól oldja a feszültségemet, szorongásaimat. Nem is voltak bennem görcsök!

Tudja, miért nem ittam a seregben? Mert mintakatonaként rendszeresen hazaengedtek. Akkor már terhes volt a feleségem az első gyermekünkkel. Szakmai ellentétek miatt nyolc év után otthagytam a munkahelyemet, s ismerőseim biztatására elmentem az egyik fegyveres testülethez, ami az apámnak igencsak nem tetszett. Vidéki „állomáshelyen” másfél évet töltöttem, ahol természetes volt, hogy munkaidő előtt és után iszunk valamit. Akkor még nem volt jellemző a nagyfokú szesztilalom a munkahelyeken. Nos, amikor bekerültem a megyeszékhelyre, beiskoláztak. Ott megint csak nem ittam, így aztán kitűnőre vizsgáztam mindenből. A következő években sikert sikerre halmoztam, többször soron kívül előléptettek, nem győztem átvenni a jutalmakat.

A rengeteg munkának azonban súlyos ára lett. Erős lelki nyomás nehezedett rám, amit piával oldottam. Ráadásul egyre többet ittam: ahogy mi mondjuk, szinten tartó ivóként a napi adagom egy-két konyak, hozzá egy-egy korsó sör volt. Nem akarom az egészet a munkahelyemre fogni, ugyanis otthon is voltak gondjaim. A feleségemtől eltávolodtam, bár ez kölcsönös volt, többször mondtam neki, menjünk el párterápiára. Ha ezt még egyszer előhozod, elválok tőled, vágta a fejemhez.

Abban az időben már látszott rajtam, hogy iszom. Hajszoltam a munkát, adósságokat csináltam, csak hogy jobb legyek előttük. Így is perifériára kerültem a családban, főleg az alkohol miatt.

Pedig 2009 őszén mindent rendbe akartam hozni. Zalakaroson üdültünk, ahol titokban előkészítettem a házassági évfordulónk megünneplését az egyik étterem különtermében. Rózsacsokor az asztalon, pezsgővel koccintottunk, ahogy illik. Remek volt, nem sajnáltam arra a szép estére a sok ezer forintot.

Egy héttel később kérdeztem tőle, hol az ördögbe vannak a telefonos csekkek. Rövid leszek. Eldugta, mert két hónap alatt 29 ezer forintos számlát hozott össze. Bevallotta, tinédzserkori szerelmével társalgott hosszasan. Hogy mi lett abból, nem tudom, de nem is érdekelt, csak nem akartam elveszíteni a gyerekek anyját. Nekem is kellett tartoznom valakihez.

Elkezdődött a mélyrepülésem. A másodállásomból kitettek az italozás miatt. Csak könyörgésre vettek fel a kórház pszichiátriai osztályára, mert, mint elmondtam a dokinak, akkor már foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata. Gyógyszereztek, de hiába, két hét után ott folytattam, ahol abbahagytam.

A gyerekek elfordultak tőlem, a feleségem akkor már más utakon járt, de nem beszélt róla. Sokat könyörgött, hogy hagyjam abba a piálást, de nem ment, ezért 2012 karácsonyán bejelentette, hogy különköltözik. Én otthon egyedül közveszélyes voltam: Míg ittasan aludtam, a kályhára tett fa majdnem felgyújtotta a lakásunkat. Aztán a közös otthontól is megváltunk, mert nem győztük a részleteket fizetni. Akkoriban a napi adagom egy–másfél liter vodka volt. Egy biztonsági cégnél dolgoztam nevetséges fizetésért: 360 óráért nettó 90 ezret adtak. Otthagytam őket s elmentem egy gumiszerelőhöz robotolni.

Fotónk illusztráció, nem a cikk szereplőjét ábrázolja, de a helyzet sokaknak ismerős lehet: az elfogyasztott alkohol mennyisége egyre nő, mígnem maga alá gyűri az embert (Illusztráció: alkovital.com)

Csak tetézte a gyarlóságomat, hogy ittasan rendszeresen beültem a volán mögé. Ezt is tudták rólam sokan. A fiam a következő SMS-t küldte akkoriban: Legalább ránk legyél tekintettel, mert, ha tragédiát okozol, az nekem a pályafutásomba kerül. Mit ne mondjak, megrázott az üzenete. A feleségemen sem tudtam túltenni magam. Tisztában voltam vele, hogy képtelen vagyok az életemen változtatni, ugyanakkor a családtagjaimnak már a terhére vagyok. Csak egyféle kiutat láttam, hogy végzek magammal. Öngyilkos akartam lenni.

Azon a bizonyos szerdán este kétszer próbáltam felakasztani magam, de nem sikerült. Nem tudtam, vagy nem akartam kellően ellökni magamtól a létrát

Két héttel később a rám jellemző kulturáltsággal tiszta ágyneműt húztam, megborotválkoztam, levágtam a körmeimet, majd a frissen vasalt pizsamámban egymás után bekaptam 200 szem nyugtatót, amit leküldtem fél liter vodkával. Még előtte úgy számoltam, hogy 36 óráig senki nem keres, nem nyitja rám az ajtót. Tévedtem, a fiam talált rám.

Még ennek előtte, a házunk eladásakor mondtam az öcsémnek először, hogy alkoholista vagyok. Addig tagadtam, azt hittem, majd megoldom egyedül. De nekem is el kellett jutnom a mélypontra, addig nincs remény a visszafordulásra. Ő hozta el a szigetvári kórház ismertetőjét, ahol ilyen szerencsétlen sorsú alakokkal foglalkoznak, mint én. A szakemberek mellett a felépülésben lévő társaim segítettek a gyógyulásban. Bogyókat nem kaptam, de jó szót, buzdítást annál többet. Ott döbbentem rá, hogy az alkoholizmus betegség, nem rossz tulajdonság, nem bűn, amit nem gyógyszerrel kell kezelni. Az már a sorstól egy mélyütés volt, hogy féléves kezelésem alatt agyhártyagyulladást szedtem össze, aminek következtében újra meg kellett tanulnom járni. De hálás vagyok a sorsnak, hogy ma már azt mondhatom: józanodó alkoholista vagyok. Immár jó két éve. Mi, alkoholisták sosem mondhatjuk azt, hogy meggyógyultunk, csak annyit, hogy bizonyos ideje már nem iszunk. Úgy érzem, gyógyul a lelkem, hátralevő időmet békében, nyugalomban szeretném leélni.

Szigetvárról az utam egyenesen a veszprémi Anonim Alkoholisták Közösségébe vezetett – a családsegítő központ ad helyet nekünk –, ahol hetente kétszer együtt gyógyulunk, épülünk. Meghallgatjuk egymást, de nem adunk a másiknak tanácsot. Ezt kibeszélős módszernek mondják, ami könnyebbé teszi a mindennapjainkat. Az újaknak a régiek mesélik el a kálváriájukat, persze azt kiemelve, hogy van kiút, remény a gyógyulásra. A sümegi és a dobai intézetbe én is eljárok, hogy életutammal reményt adjak másoknak.

Mi, gyógyulófélben lévő alkoholisták minden napunkat úgy kezdjük, hogy ma nem iszom! Nem két napban, egy hétben, években gondolkodunk, hanem az előttünk álló 24 órára összpontosítunk. Folyamatos önvizsgálatra van szükségünk, hogy a hibáinktól megszabadulva lehetőleg semmi ne nyomja a lelkünket. Ma már nem akarom megváltani a világot, megváltoztatni az embereket, inkább saját dolgaimra figyelek. Jó, hogy érzem a családom támogatását, noha már nem élünk egy fedél alatt. Az öngyilkossági kísérletem óta mindenben támogatnak, a háttérből segítik a felépülésemet. Tudja, amikor sikeres voltam, elöntött a büszkeség, amire lehetett inni. Régóta lelki melegség tölt el, amit hálának mondok, de erre már nem kell piálni.”