A sógorék rabszolgái - Magyar vendégmunkások osztrák tapasztalatai

Közeli ismerősük ajánlotta a kis bakonyi faluban élő fiatal párnak az osztrák álláslehetőséget, mivel ő már évek óta kint dolgozott kertészként. Az ifjú házasokat akkor érte az első csalódás, amikor a tulajdonos közölte megérkezésükkor, hogy az előzetesen megbeszélt nyolc helyett csak négy-négy órában tudja alkalmazni őket. Elöntötte mindkettőjüket a méreg, de nyeltek egy nagyot, mondván, ha már megtettek 400 kilométert, maradnak. Gyorsan megkapták a társadalombiztosítási kártyát, ám munkaszerződést csak Fruzsinával kötöttek. Viszont teljesítették a pár kérését: kaptak egy hat négyzetméteres szobácskát, ám a mosdó és a fürdő a folyosó végén volt.

A klasszikus stílusú, fagerendás főépületben készültek az ételek - itt is volt étkeztetés -, az onnan 30 perc sétára lévő modern épületben csak a felszolgálás történt. Itt dolgozott délutánonként, vacsoraidőben a szakács végzettségű Fruzsina, akit pincérként alkalmaztak. Olivér négyórás műszakja kora délután letelt, így közös programokról nemigen lehetett szó. Az egy család kezében lévő, nem éppen olcsó szállodákba leginkább a bakancsos turistákat, illetve a síelőket várták. Nyáron ott egy éjszaka nyolcvan, télen száz euróba kerül. Egy sörért hat-hét eurót kérnek a vendégektől.

- A tulajdonos asszony főzött, mi a keze alá dolgoztunk. Nekem főleg a zöldség előkészítése volt a feladatom - meséli Olivér, aki hozzátette, már az első napon megdorgálták, amikor a krumpli- és a répahéjakat kidobta a szemétbe. Eligazították, külön-külön edénybe kell gyűjtenie a héjakat, csakúgy, mint a tojásét és a hagymáét, amelyek bekerültek a hűtőbe. Pár nappal később elővették a zöldeket , s megfőzték zöldséglevesnek. A sűrűje ment a disznóknak. Esetenként több napja feldolgozatlan húst dobtak a lébe - ebből lett a húsleves.

- Minden maradékot el kellett tennünk, hogy aztán egy hét vagy csak pár nap múlva újra felkerüljenek a tűzhelyre. A főnök asszony nem sajnálta az ecetet, hogy közömbösítse a szagokat. A legkülönbözőbb szószokkal öntötte le az újramelegített ételeket. Mindent alaposan megfűszerezett, s más néven került a vendég asztalára vacsoraként, akik jellemzően napközben túráztak. Mi, vendégmunkások reggelente egy (!) zsömlét kaptunk, esetenként régi, bekristályosodott mézzel. Ebédre úgy hét deka húst, két krumplit tettek elénk, ami idehaza gyerekadagnak felel meg. Tejről, kávéról szó sem volt, mindenhez vizet kaptunk. Másfél hét után elkezdtem remegni az éhségtől, ezért a kocsimmal lementem a faluba bevásárolni. Na, ez a kifejezés túlzás, mert csak annyi felvágottat hozhattam a szálláshelyünkre, amit aznap meg tudtunk enni. Ugyanis még csak közös hűtőnk sem volt. Feltankoltam nápolyiból, kekszből, ahogy a többiek, vettem instant kávét, aztán elő a gyorsforralót, mint a börtönökben. Levegőt se kaptam a megdöbbenéstől, amikor az egyik reggel a lengyel mosogató srác szalámit hozott le a zsömléje mellé, amelyet Hédi, a főnöknő egy óvatlan pillanatban elemelt előle, s bedobta a kukába. Pedig azt a szegény fiú a saját pénzén vette. Bioszállodaként hirdették magukat, azaz minden természetes anyagból készült, állították. Ebben kételkedtem: a zöldségek és a gyümölcsök igencsak műviek voltak, a legtöbbnek semmilyen illata vagy aromája nem volt, ami egy bioterméknél is elvárható lenne.

Minden maradékot el kellett tennünk, hogy aztán újra felkerüljenek a tűzhelyre. A főnök asszony nem sajnálta az ecetet

Még jó, hogy a vendégek nem láttak bele a konyhai munkálatokba, meséli tovább Olivér. Az ő feladata volt többek között, hogy reggelente összeszedje a két-három egértetemet a csapdákból, majd alaposan kezet mosott. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert nem volt elvárás... Kimondták, spórolni kell a vízzel. Hiába volt sáros a zöldség, nem moshatta le pucolás előtt, sem a vágódeszkát, amin zöldséget vágott, utána meg húst szeletelt. Volt, hogy egy műszakban ötven csirkét bontott szét, ami azért nem okozott neki gondot, mert korábban rendszeresen dolgozott böllér mellett. A konyhában nem voltak hűtőszekrények, sem mélyhűtők, hanem egy hűtőkamrában tároltak mindent - a zöldségektől a pudingon át a húsokig - , ahol úgy négy-hat fok lehetett, mint egy háztartási hűtőszekrényben.

- Emlékszem, egy félbevágott sertés fejét egy hét után vették elő, majd dobták a főzőüstbe úgy két-három órára. Miután lehűlt, visszakerült a hűtőbe. Jó pár nap elteltével arra utasított az asszony, hogy fejtsem le a fejről a húst, ami még akkor is véres volt. Felkockáztam, majd két nap múlva aszpikos hús lett belőle vacsorára. Akkor azonnal szóltam a társaimnak, hogy véletlenül se egyenek belőle, nehogy fertőzést kapjanak. Amúgy a rántott hús sütésére se áldoztak egy-két percnél többet, az is itt-ott véresen került az asztalra. Ugyanígy néztek ki a halak is... Nem neveztető ez a módszer osztrák sajátosságnak, ugyanis már sokszor jártam kint náluk, dolgoztam is odaát egy ideig, de még az utolsó kocsmában se ettem ilyen félig átsütött húsokat. Ami aztán a tisztaságot illette! A nő férje, miután reggel az istállóban ellátta az állatokat - a fia segített neki, míg a két lányuk portásként, illetve pincérként dolgozott -, szennyes-sáros csizmában bejött a konyhába reggelizni. Azt, hogy a két kutyájuk meg a birkájuk ott járt közöttünk, már fel se vettük. Különben is, ki mert volna szólni ezért?! Az asszonyunk a habarást ujjal keverte meg, majd lenyalta róla az anyagot . Röhögtünk is egymáson: vajon hányszor csókolóztunk vele? Hol van náluk a népegészségügyi szolgálat, aminek a munkatársaitól idehaza rettegnek a vendéglősök, cukrászok főleg a nyári hónapokban? Olivér úgy hallotta, az ottani szakemberek csak a szálloda nyitásakor ellenőriznek, azaz megadják a működési engedélyt, s legközelebb akkor térnek vissza, ha panasz érkezik hozzájuk. Kérdés persze, hogy ki mer ott panaszkodni?

Odakint emberi kapcsolatról nemigen lehetett beszélni. A "kérem", a "legyen szíves" szavak ismeretlenek voltak abban a szállodában, minden utasításként hangzott el. A diplomás Olivér először felháborodott, majd túltette magát ezen is. Bár azt sem tudta egykönnyen lenyelni, hogy reggelente a három osztrák pincér sem fogadta a köszönését, szemben a vendégmunkás barátaival. Megtiltották nekik, hogy anyanyelvükön szóljanak egymáshoz, így aztán néma csöndben teltek el a délelőttök. Úgy érezte, hogy modern kori rabszolgának tekintik őt is, aki, ha megsértődve elmegy a háztól, majd jönnek helyette mások.

Mert igaz, hogy sokkal jobban lehet keresni odakint, mint Magyarországon. Történetünk főszereplője ennek ellenére párjával együtt a harmadik hét végén bedobta a törölközőt, felmondtak. Olivér ez idő alatt 150 ezer forintot keresett napi négy órában, ami nem rossz pénz, ám Ausztria más szállodáiban 370- 430 ezer forint nettó között mozog a kereset.

Végül is csak hetek múlva kapták meg a pénzüket a számlájukra. Sok megválaszolatlan e-mail, letett telefon után fordultak az osztrák kereskedelmi kamarához. Amikor megpróbáltatásaikat elmesélték ugyancsak az osztrákoknál munkát vállalt ismerőseiknek, megtudták, a világhálón van olyan oldal ( Ausztriai hotelek, ahová ne menj dolgozni ), ahol a pórul járt munkavállalók megírják, hogy melyik szállodában nem szabad munkát vállalni a kelet-európaiaknak. Kettőjük közül Fruzsina foglalta össze keserű tapasztalataikat legalább mások okuljanak az ő csalódásából.