Az egyéniség átka és áldása

Harminc éve konszolidált útkeresőként mellettem ült a német nyelvtanfolyamon, időnként jókat beszélgettünk. Később Veszprémben, a Kossuth utcán láttam újra. Rácsodálkoztam a szélnek eresztett, lobogó hajára. Rikító színekből kreált öltözékében, manóbocskorban meghökkentő jelenségként vonta magára és a körülötte szétrakott képeire a figyelmet. Akaratlanul tartotta fogva tekintetemet a Holdba karoló Nap, a fák torzói, melyek gyökereit nem takarja jótékonyan az anyaföld, görcsökben tör utat magának az élet a sűrű közegben, olykor emberi vonásokat, manóarcot formálva.

A kezdetektől kedvencei a manók. Egykori gimnáziumi tanára, Újhelyi Gábor – autodidaktaként tőle tanult festeni – gyakran vitt be az órákra furcsa formájú ágakat, gyökereket, amikbe ki-ki belelátta a maga múzsáját, öregember élettől gyűrt portréját, vagy az angol mondavilág csodatévő koboldját. Gombi nem tudja miért választott ilyen szokatlan múzsát, miért vonzotta örökké a manók mesevilága, rejtőzködő természete. Ösztönösen azonosult a föld mélyén életet kereső indákkal, melyek lényükből eredően, eleve elrendeltetve haladnak Istentől kijelölt útjukon. Hogy táplálhassák fent, a fény felé szabadon nyújtózkodó ágakat.

Krisztus hiányzó, fél arcának keresése kiáltás – még itt vagyok, még élek! (Fotó: Penovác Károly)

Gombor József gyökerei messze esnek a képzőművészettől. Szülei egyszerű emberek, édesapja villanyszerelőként kereste kenyerét. Gyermekkorában örökké korholták, válasszon végre magának valamilyen szakmát, amiből tisztességesen megél, de őt örökre rabul ejtette a manók mesevilága.

– Romantikus, szürrealista festő vagyok. A brutalitástól a legfinomabb vonalakig, a gegek, a durva irónia és az élettel járó fájdalom tele misztikummal, mind megtalálhatók képeimen. Nagy hatással vannak rám a kövek, a sziklák, a gyökerek, a csend, a misztikus zene. Ihletőm a Hold, a boszorkányok, az ördögök, manók, tündérek és mindaz, ami megmagyarázhatatlan – ámde létező – annak, akiben megvan még az örök, csodálkozó gyermek. Aki tud hinni és ezáltal látni – vallja magáról, miközben naponta elevenedik meg keze nyomán a furcsa mesevilág. Festett nekünk rikító színekkel, görcsös vonaglással számtalan fájdalmas, szép mesét. Az elutasítás naponta megélt fájdalmát, amit a képein fanyalgók láttán, rosszindulatú megjegyzések nyomán annyiszor érzett. Nem volt más esélye, mint a lelkében lecsapódó évtizedes küzdelmét a meg nem értésről, a kitaszítottságról a vászonra vinni.

Szülővárosából, Veszprémből, majd Balatonfüredről tessékelték ki – és még számtalan helyről udvariasan, de határozottan. Útját leginkább a különcnek szánt kritika, gyakran megaláztatás kísérte. Ritkán rajongó elismerés. Olyankor meg sokan azt kérdezték tőle, „öreg, mit szívtál, amikor ezt a jó képet festetted?” Elkeseredetten legyint, soha életében nem drogozott, nem is iszik, évtizedek óta vége a kocsmázós korszakának. Persze, néha egy pohár jó bort felhörpint, de a vászon elé csak józanul áll. Mert a festés neki lelki szükséglet, magasabb tudatállapot. Szentség. Akkor is, ha elutasítják.

Tudja, személyiségéből fakadóan áll örökké hadban a világgal. Olykor a kínálkozó lehetőségekkel is furcsán bánik. Jó tizenöt éve egy egész kiállítását azzal a feltétellel vette meg egy budapesti politikus, hogy vállalja el az akkor egyik legnépszerűbb párt megyei elnöki tisztét. Tiltakozott kézzel-lábbal, ez aztán végképp nem neki való, de a muszáj volt mindig a legnagyobb úr az életében. Aláírta a szerződést, aztán a budapesti pártrendezvényre kiöltözött sárga-zöld-rikító csíkosba – amúgy gomborosan. Beengedni is alig akarták, megbízója amint meglátta, szívrohammal küszködve, egy intéssel tagadta le a jelenlétét. Így ért rövid úton véget a politikai karrierje.

Az idő távlatából nevetve meséli a történetet, hallatán akaratlanul csúszik ki a számon: „Marha!” – Ja, konstatálja sértődöttség nélkül a megjegyzést, majd másik jellemző történet követi az előzőt. Gombit a VMK-ba hívták, spirituális előadásra. Az alkalomhoz illően öltözött – varázslónak! A helyszínen ugyancsak elcsodálkozott az öltönyös biztonsági emberek láttán. Szó se róla, amazok is elámultak, amikor közölte, hogy őt ide bizony előadni hívták, majd nyomatékként meglóbálta a varázsbotjára tűzött koponyát. Mire aztán – nyilván valami helyi őrültnek nézték – gyors távozásra késztették. Később kiderült, hogy a miniszterelnököt várták, Gombi összekeverte az időpontokat, este hét óra helyett 17 órakor érkezett a spirituális előadásra.

Fesztelenül mesél tovább, ha már így kinyitottam történetének bugyrait. Pokolról, reményről, megváltásról. Évekkel ezelőtt Veszprémből Kapolcsra költözött, családostól. Küzdelmei itt folytatódnak, ismét védekezésre, visszavonulásra kényszerült. Az önkormányzat által eddig biztosított kiállítótermet huszonnégy óra alatt kellett elhagynia, mert nem tudta a villanyszámlát fizetni. Örökké harcolni kényszerül, miközben tudja, megosztó, ellentmondásos személyiség, a békeüzenetnek csak az elfogadására alkalmas. Ha nem szólítják, nem szól, nem beszél. Otthon sem. Éjjelente magában pörgeti le az életösztön diktálta, fejébe toluló mesét. És reggel nekilát. Élettere a vászon és a természet. Naponta fest, szinte megszállottan. Mint mondja, békességet pedig Isten legszentebb templomába, a természetbe menekülve keres. Gyakran nekiindul magányosan a manók élőhelyének, az erdőnek. Megbékélni a világgal, önmagával. Töltekezni, reménykedni – imádkozni. Reggelente Istenhez fohászkodva kezdi a napot, imádkozik a napi megélhetésért, megértésért, elismerésért, egy jó szóért. Töretlen hittel, immár vagy három évtizede. Felcsillanó szemmel meséli, mennyire működik, amikor már nem a düh, az elkeseredés, a mindenáron akarás, hanem az elfogadó alázat uralja a lelkét.

Veszprémben, a Szaléziánum kávézójában beszélgetünk, a képei alatt. A keresztre feszített Jézus gyötrelmeit a gombori gyökér szinte letükrözi, Krisztus hiányzó, fél arcának keresése kiáltás – még itt vagyok, még élek!