Lovasi Mari, az idősek őrangyala

Él is a kiterjedt kapcsolatrendszer, de mára azért számára ketten töltik be „a legfontosabb ember” posztot. Luca kétéves, Gellért két hónapos. Mellettük nagyon boldog nagymama „Lovasi Mari”, ahogyan mindenki emlegeti, akinek bármi köze van a szociális ellátáshoz.

– A negyvenből harmincöt évet azzal töltöttem, hogy kitaláltuk, megvalósítottuk Veszprém város szociális ellátási rendszerét. Nagyon izgalmas volt már a kezdet is: 1978-ban Veszprémben összesen egy idősekkel foglalkozó intézmény volt, a Dózsavárosban ma is működő idősek klubja. Az ellátottak és az őket segítő kollégák összesen ha hatvanan lehettek. Innen kellett továbblépni. Már felsőfokú végzettséggel ugyan, de kicsit ösztönösen, vakon tapogatóztam. Nem volt modell, nem volt kapcsolatrendszer. Gondoltam egyet, és elővettem a Benedek-féle Aranyketrecet, ami kiváló foglalkoztatásterápiákat ír le. Elkezdtem ezeket idősekre alkalmazni. A foglalkoztatás fontos része a személyiségfejlődésnek, illetve idős korban kiváló eszköz az életminőség fenntartására. A nappali ellátás részeként igyekeztünk jó programokat kitalálni, jó orvosi ellátást biztosítani, rendszeresen volt például vérnyomásmérés, vércukormérés, kifejlesztettük a házi segítségnyújtást. Mindent megtettünk, amit most is kell, de ehhez se irodalom, semmi nem volt. Közben megépült a városi nyugdíjasház, alatta pedig megnyílt – 1986-ban – a második idősklub nappali ellátással, házi gondozással, ahogyan azt az elsőnél is kialakítottuk.

Kisné Lovasi Mária (az asztalnál balról) időnként benéz a Völgyikút utcai idősek otthonába, negyven év után tavaly nyugdíjba ment (Fotó: Penovác Károly)

– A szociális gondozás az a terület, amelyen több évtized alatt pozitív és negatív irányban is sok változást hozhat az élet. Arra gondolok, hogy például egy mai hatvanas sokkal fiatalabb, mint aki negyven évvel ezelőtt volt ennyi éves.

– Először a rendszerváltást említeném, rengeteg új gondot hozott. Amikor én kezdtem, alig voltak hajléktalanok, a rendszerváltás környékén az ipari problémák nagy tömegben dobták őket felszínre. Megszűntek munkahelyek, munkásszállók. Egyre inkább jelentkezett az igény a felnőtt korú fogyatékosok ellátására is, mert kiderült, van segítség, speciális foglalkoztatás, tudnak egymásról, nem egy-egy család kínlódik, rejtegeti a testi-szellemi sérültet, hanem megkönnyebbüléssel veheti tudomásul, nekik is van helyük. Pályáztunk, hajléktalanellátó intézményre és idősotthonra egyaránt. Soha nem fogom elfelejteni, Arató Tamás, aki akkor alpolgármester volt, megkérdezte, hol járok? Mondtam, hogy a hajléktalanszállón. – Maradj ott! Azonnal megyek egy pezsgővel. Nyertünk! Itt kezdődött a városi fenntartású, Török Ignác utcai idősek otthona beruházás. Nagyon kellett ez a ház, s nemcsak azért, mert akkoriban (1995) már nem nagyon volt Veszprém nagyságú város ilyen intézmény nélkül, hanem azért is, mert az időseinknek nagyon hiányzott. Időről időre elmentem meglátogatni azokat a néniket, bácsikat, akik Külsővatra, Devecserbe, Pápakovácsiba, Szőcre kerültek. Mindig azt emlegették, milyen jó lenne még egyszer Veszprémben lenni! Hát elkészült a ház, 1999-ben volt az avató. Emlékszünk, milyen volt akkoriban a környéke! Álomnak tűnt, amikor Marton Feri bácsi azt súgta, itt hamarosan egy gyönyörű városrész alakul ki.

– Hogyan alakultak az igények? Mindenki dolgozik, a segítségre szoruló idős embert nincs, aki gondozza. Egy-egy személy túl kevés ehhez a munkához fizikailag is, anyagilag is, ráadásul lelkileg is elviselhetetlen teher.

– A kezdeti hatvanas létszámból később ezernél is több kliensünk lett. Gyarapodott a nappali intézmények száma, elindult a Völgyikút utcában a második bentlakásos idősotthon építése. Ekkor már sokkal idősebbek jöttek, mivel legalább tizenöt évvel kitolódott a születéskor várható élettartam, így a pácienseink később kerültek a rendszerbe. Fájdalmas volt látni a sok kifosztott öreget. Hiába tudtuk valakiről, hogy saját jogon lakott a lakásában, mégis hozzánk került, mert meg lehetett vásárolni az önkormányzati panelt, a gyerek vagy az unoka pedig nem- csak névleg vette meg, hanem el is üldözte az idős szülőt. Közben maga az ellátás fejlődött, és például amíg a pályám elején a lakóink még belehaltak a szélütésbe, agyvérzésbe, ma már többen gyógyulnak meg, mint amennyien elmennek. Nehéz szakma ez, nagyon nagyok a kihívások. Kellenek az egészségügyi ismeretek, sok pszichológia. Miután én magam végigjártam a szükséges képzéseket, egyszer csak elkezdtem oktatni, mert nagyon jó olyan kollégával dolgozni, aki tanítvány is volt. Hogy egy ilyen élmény megszülessen, ahhoz az kell, hogy valaki alkalmas legyen erre a pályára, az alkalmasság hetven százalékát pedig otthonról hozzuk, a többit kell hozzátanulni.

Empátia és pályaalkalmasság

Az ember családon belüli szocializációja nagyban hozzájárul ahhoz, hogy milyenné fog válni. Ha a magam sorsát nézem, szerintem én alapvetően egy empatikus, jó családból származom, ezért leltem, lelem örömömet ebben a munkában, és mivel nyugdíjas vagyok, ha eljön az idő, nem csak lelkileg, szakmailag is tudom, mit kell majd tennem – mondta lapunknak Lovasi Mária.