Ketten a nyolc gondozottból

A hölgy, aki ajtót nyit, csupa mosoly. Váltanak pár szót arról, hogyan telt az éjszaka, majd nekikészülődnek. A rákból gyógyult anya, aki pár éve a férjét is elvesztette, egyedül nem tudja éber kómás fiát mosdatni, öltöztetni. Amint mondja, csak négy-négy órát alszik, mert figyelni kell a kanült, ami a légzést biztosítja. Szeretettel bekrémezi a fiát, mutatja, a kórház után milyen jól összeszedte magát, elmúltak a felfekvések is. Józsi gyakorlottan tornáztat, majd átölelve a fiút, üldögélnek kicsit az ágy szélén.

Anyuka közben mesél, hogy milyen jó még így is a fia közelében lenni, mennyit nevetnek. Később arra tereli a szót, mennyire hálás, hogy Józsira minden reggel számíthatnak, sokat jelent az az egy óra. Receptet ugyan telefonon is ír a háziorvos, ha a mentőkre van szükség, ők is nagyon segítőkészek, de ha neki el kell mennie valahova, hogyan hagyhatná magára a fiút? – Csak ne történjen velem semmi baj – sóhajt.

Fotókat nézegetünk, és igazat kell, hogy adjak. Nemcsak a szeretet láttat változást, tényleg mintha az éber kómás fiú szemébe lassan visszatérne a lélek. Hogy mi történt? Egy baleset, amiből mire sikerült újjáéleszteni, az agy túl sokáig maradt oxigénhiányos állapotban. A fiú az örömét ki tudja mutatni, Józsinak kimondottan örül, de nem beszél, szondán keresztül kell táplálni, pelenkázni, mosdatni, öltöztetni, mint egy csecsemőt. 38 éves. Ha majd már tud kommunikálni, felgyorsulhat a rehabilitáció. Addig pedig marad a család küzdelme, a nagyobbik fiú éjt nappallá téve dolgozik, mert ez a helyzet – a lelki oldalán túl – igen sokba is kerül.

Józsi gyakorlottan tornáztat, majd átölelve az éber kómás fiút, üldögélnek kicsit az ágy szélén (Fotó: Penovác Károly)

Józsit az első, öltönyös munkahelyén ismertem meg. Később, amikor azt mesélte, szociális gondozó lesz, leesett az állam. Hogyan állhatott be ez a változás?

– Egy ideig szabadúszó is voltam, meg önkéntes a máltaiaknál, és ott tapasztaltam, hogy nem taszítanak az elesett emberek, szívesen segítettem nekik. Amikor megtudtam, hogy a Veszprémi Görög Katolikus Egyházközség házi segítségnyújtást szervez, azonnal jelentkeztem, én voltam a második. Azt nem tudtam, hogy bírom-e a szagokat, a sebek látványát, de semmi nehézséget nem okozott a váltás. A szüleim pedagógusok voltak, fontos a családi szocializáció, ki miben nőtt fel, voltak-e segítőkész kapcsolatai? Székely őseim vannak, onnan származik a humorérzék, az extrovertált világlátás. Egy beszélgetés alapján vettek fel, és mivel a tanári diplomám ide nem elég, most tanulok, szociális munkás lesz belőlem. Itt a 30 éven felüli munkatársakat preferálják, azokat, akiknek már van élettapasztalatuk, érte öröm is, bánat is. Az Árpád-házi Szent Piroska Szeretetszolgálat Veszprém és Várpalota teljes területén működik már két éve. Térítésmentesen indult, ám az állami normatíva csökkenése miatt be kellett vezetni a differenciált térítési díjat. Nyolc gondozottam van, tudnak egymásról, olyan, mintha egy család lennénk. Egy-egy órát töltünk egy helyen, nem szoktam késni. Segítek a betegek gondozásában, ha kell, porszívózok, mosogatok, leszedem a ruhát, elmegyek a gyógyszerért. Vannak olyan idősek is, akiket senki sem látogat, csak a szolgálat képviselője nyit ajtót. Egyik ilyen bácsim kórházba került, mindennap bementem hozzá, ételt vittem neki, beszélgettem vele. Rákos szegény, Várpalotán van az elfekvőben, hétvégeken látogatom. A szociális ápoló, gondozó egész nap talpon van, figyelni kell a ránk bízottak egészségére, vérnyomást, lázat, testsúlyt mérünk, kezeljük a sebeket, elsősegélyt nyújtunk, tartjuk a kapcsolatot a gyógytornásszal, pszichológussal, ha kell, orvost hívunk. Nyolckor kezdünk, és négyig tart a munkaidő, de ha később jön egy kérés, természetesen segítek.

- Ez a pálya igénybe veszi az embert, az esetek, amikkel találkozunk, lelkileg is megterhelőek, nem csoda, ha egy-egy kolléga kiég. Egyrészt nehéz betegekkel, idősekkel foglalkozni, másrészt meg annyi örömet is okoz, ha tudok könnyíteni a helyzetükön. Jó érzéssel érkezem, és ők már nagyon várnak.

Letelt az egy óra, megyünk tovább egy másik otthonba. Itt is egy mosolygós hölgy fogad, már kabátban, mert el kell rohannia valahova, és Parkinson-kóros férjét nem hagyhatja egyedül. A bácsi is felderül, amikor meglátja Józsit, aki azonnal narancsot hámoz, viszi a kisasztalt, azon sakkoznak majd – hosszúak a menetek, mert remegő kézzel nehéz mutatvány, de előbb következik a séta. Erősen fogni kell a bácsit, mert útban van a küszöb, a láb meg alig mozdul. Milyen érzés lehet ott belül mindezt megélni, és milyen jó, hogy van valaki, aki ezt humorral tudja áthidalni.

Vajna József azt mondja, ez nem szakma, hanem hivatás, karitatív, együttérző szolgálat. Akik művelik, hívő emberek, számukra természetes, hogy a mások érdekeit a sajátjuk elé helyezik. Ilyen egyszerű lenne?