A szürke valamely árnyalata

A fenti hasonlattal dr. Szakály Sándor történész próbálta érzékeltetni a két világháború közti Magyarország, tehát a Horthy-korszak megítélésének változásait. Kiemelte: ami jelenleg hazánkban ezen a területen folyik, az véleménye szerint nem restauráció és nem is szerecsenmosdatás.

- Már az 1970-es évek végén megindult az a folyamat, amely megpróbált egy hitelesebb, reálisabb képet adni az úgynevezett Horthy-korszakról - mutatott rá a XX. századi magyar történelem-kutatás egyik legnagyobb szaktekintélye. - Ez a folyamat talán egy kicsit felerősödött, s nyilván vannak olyanok, akiknek a szürke árnyalata is túlzottan fehérnek tűnik már. A két világháború közötti magyar történelmet teljesen másként látja egy, a holokauszt időszakában sorozatos családi tragédiákat átélt magyarországi zsidó személy, mint ahogy másként látja az olyan ember, aki a másik oldalon állt, s emiatt a II. világháború után kellett szenvedéseket elviselnie. Magam azt vallom, mindenkinek joga van fájdalmait elmondani, és szeretteit elsiratni, viszont senkinek sincs joga ugyanezt másoktól megtagadni.

Dr. Szakály Sándor azt mondja: a történelmet véleménye szerint mindig az adott kor viszonyait figyelembe véve, ám szigorúan kritikus szemlélettel kell vizsgálni, mert utólag jóval könnyebb véleményt formálni. A két világháború közötti időszakban az ország ki akart törni abból a helyzetből, ahova az oszmán-török hódoltság következtében került folytatta a professzor. - Egy kifosztott, nemzetiségi összetételében erősen megváltoztatott ország lettünk. Bár a két világháború közötti Magyarországot ma többnyire Horthy nevével szokás jellemezni, de abban a korszakban éltek más felelős személyek is, akik valóban tenni akartak hazánkért. Olyan politikusok, akik közül többen rendelkeztek államférfiúi kvalitásokkal. Én személy szerint Bethlen Istvánt, Teleki Pált vagy Klebelsberg Kunót mindenképpen közéjük sorolnám. Követtek el hibákat, ám utólag könnyű véleményt formálni. A történelemből hány olyan példát tudnánk előhozni, amit mi, a XXI. században élők a mai tudásunkkal és ismeretünkkel nem másként oldanánk meg, mint a vizsgált kor felelős személyei? Ismerve a következményeket, egészen biztosan másként döntenénk a szarajevói merénylet vagy a Kassa elleni bombatámadás után, mint ahogy a törökkel is megalkudtunk volna a mohácsi csata után. A történelem kerekét visszafordítani azonban nem lehet, bármilyen okosak is vagyunk utólag.

Dr. Szakály Sándor: Mindenkinek joga van fájdalmait elmondani, szeretteit elsiratni, senkinek sincs joga ezt másoktól megtagadni

Dr. Szakály Sándor hozzáteszi: vitathatatlan tény, hogy a II. világháborús végkifejletben, több százezernyi magyar állampolgár tragédiájában ott van Horthy Miklós személyes felelőssége, ugyanakkor a nevével fémjelzett korszak első két évtizede, az 1939-ig tartó időszak hazánknak a felemelkedést jelentette. Ha a gazdasági mutatókat nézzük, 1938-ban az ország előbbre tartott, mint az Osztrák-Magyar Monarchia időszakában, s a mutatók alapján a szomszédos államokat is megelőztük. Mindezt az I. világháborús vereség, illetve a trianoni békediktátum miatt elszenvedett terület- és népességvesztésünk ellenére. De 1938-ban nemcsak az ezer lakosra jutó rádiókészülékek vagy kórházi ágyak számában előztük meg a kontinens számos országát, a pengő is Európa leginkább értékálló pénznemei közé tartozott. A gazdasági fellendüléshez kulturális felemelkedés is társult. Dr. Szakály Sándor úgy fogalmaz: akárhogy csűrjük-csavarjuk, eddig egyetlen hazai kulturpolitikus sem haladta meg Klebelsberg Kunót, sem az őt megelőző időszakban, sem pedig azt követően. Klebelsberg azt tartotta fontosnak, hogy a magyarság mind szellemileg, mind kulturális területen nőjön a szomszédos államok fölé, ám ezt nem azért tekintette céljának, mert a többieket lenézte volna, hanem azt mondta, csakis ezáltal tud a nemzet előre lépni, európai szintre jutni. Ezért is történt, hogy Bethlen István kormányzása idején, s azt követően is a magyar kultúrára, a művelődésre és az oktatásra fordított költségvetési összeg a tíz százalékot meghaladta.

- Ezek mind olyan tények, amikről kell és szükséges beszélni - folytatta a történész. - Ugyanakkor nem szabad azt mondani, hogy minden rendben volt a Horthy-korszakban, s nem szabad nem kritikus szemmel arra az időszakra tekinteni. Ma igencsak hajlamosak vagyunk a kommunista vagy vörös terrort emlegetni, de közben az ellenoldalról elfeledkezni, legyen szó akár a nyilasok rémtetteiről, vagy a Horthy-korszak első néhány évének vérengzéseiről. Utóbbira az a gyakorta elhangzott védekezés sem lehet mentség, hogy a rémtettek sora valójában nem a fehér terrorral kezdődött.

A fehér terror kutatása dr. Szakály Sándor szerint sokáig elmaradt, holott az úgynevezett létező szocializmus időszakában lett volna rá lehetőség. A történész szerint semmi egyébre nem lett volna szükség, mint végigjárni a településeket, s megkérdezni az ott élőket, hány embert akasztottak fel, lőttek le vagy vertek agyon a Lenin-fiúk, és hányat a Prónai-legények. A településeken élők ugyanis pontosan tudták ezeket az adatokat, ám az ötvenes évek Magyarországán a politikai hatalom birtokosainak egyáltalán nem állt érdekükben, hogy kiderüljenek a pontos számok.

- Ma már történelmi tényként kezeljük, hogy 1919-ben Szamuely Tibor és a Lenin-fiúk akasztottak először, illetve ők voltak, akik emberi mivoltukból kivetkőzve kínoztak és gyilkoltak embereket mutatott rá dr. Szakály Sándor. Ezt követte a Horthy-korszakban a fehér terror, amiről eleinte az terjedt el a köztudatban, hogy sok tízezer áldozatot követelt, holott ez egyáltalán nem igaz. Romsics Ignác írta le először, hogy az 1920-as évek fehér terrorjának néhány száz fő eshetett áldozatául, ám ezt a számot a szerkesztők rendre kijavították, és továbbra is a téves nagyságrend maradt meg a köztudatban. Jelenleg egy fiatal történész kolléga, Bödők Gergely kutatja a vörös és fehér terror áldozatait, szerinte is mindkét esetben közel azonos számról beszélhetünk, néhány száz főt érintettek ezek a vérengzések. A II. világháború ennél nagyságrendekkel nagyobb emberáldozattal járt, mind a reguláris hadsereget, mind a polgári, civil lakosságot tekintve.

Dr. Szakály Sándor azt is mondja, napjaink történéseit nem lehet, de nem is szabad az elmúlt évszázad eseményeivel párhuzamba vonni. A ma Magyarországról külföldre távozók nem menekültek, mint az egykori 56-osok, de még gazdasági értelemben sem tekinthetőek azoknak, bár tény, hogy sokan könnyebben találnak maguknak munkát Európa nyugati és északi államaiban, mint a mai Magyarországon.

- Az ország jövője érdekében az lenne jó, ha ezek a fiatalok, akik elmennek, tapasztalatot szerezve visszajönnének, s a tudásukat itthon kamatoztatnák - jelentette ki a történész. Ez azonban csakis akkor lehetséges, ha a külföldre távozók a saját szakmájukban helyezkednek el, s nem azért mennek el Angliába, Németországba, Ausztriába és Svédországba, hogy egyetemi diplomával mosogatók vagy pizzafutárok legyenek. Ehhez viszont előbb Magyarországnak biztosítani kell azt az anyagi szintet, ami miatt a diplomásainknak nem éri meg feladni a szakmájukat, s helyette külföldön keresniük a pénzüket. Arra a kérdésre viszont, hogy ezt az anyagi szintet mikor érjük el, nem a történészeknek kell megadniuk a választ.