Szóvivő, igazi női szerepben

- Ahogy az lenni szokott, sok találgatás övezte a lemondását. A családi okok mögött sokan egészen mást sejtettek, politikai machinációkat, belső ellentéteket feltételeztek. Mi volt valójában a háttérben?

- Kizárólag az, amit mondtam: családi ok.

- Bővebben?

- Nehéz erről beszélnem. Édesanyám súlyos beteg volt és 2011 június végén már tudtuk, nincs esélye a gyógyulásra. Nem is volt kérdés, hogy nekem a családban a helyem, életének ezt az utolsó szakaszát vele, mellette kell töltenem. A kormányszóvivői munkával ez teljességgel összeegyeztethetetlen volt. A szóvivőség teljes embert kíván, bármikor rendelkezésre kell állni, nincs ünnep- vagy szabadnap, mindegy, hogy reggel hatkor vagy este tíz órakor kell a televízióban nyilatkozni. De napközben is folyamatosan, minden pillanatban ott kell lenni, teljes figyelemmel, méghozzá állandó stresszhelyzetben. Azt gondoltam, hogy tisztességesen a kettőt együtt semmiképpen nem lehet csinálni.

Nagy Anna élvezi, hogy előjön belőle a "tyúkanyó" természet, a gondoskodás,a közös ünnepek öröme

- Nehéz döntés volt, lemondani a siker csúcsán egy kivételes karrierről?

- Egyrészt nem egészen úgy történt, hogy egyik napról a másikra felálltam. Hosszabb folyamat volt ez, próbálkoztunk különböző megoldásokkal, de végül be kellett látni, hogy nem megy. Szerencsére mindenki megértette, hogy nekem ez akkor mindennél fontosabb. Egyébként is azt gondolom, hogy vannak az életben női feladatok, amiket az embernek meg kell élni, és nem büntetésként felfogni. Ezek közül a legfontosabb talán a gyerekek felnevelése és az idősekről való gondoskodás. Hozzátartozik, hogy nagyon szerető családom van, kivételesen szoros kapcsolatom volt a szüleimmel, pontosabban van is, hiszen édesapám szerencsére velünk van. Nincs testvérem, egy szem lányukként feltétel nélküli szeretettel vettek körül. Szerettem volna ebből legalább valamennyit visszaadni, ha van rá lehetőségem. A karrier? Soha nem voltak különösebb ambícióm, nem készültem arra, hogy egyszer kormányszóvivő legyek. Az, hogy egy évig ebben a pozícióban dolgozhattam, különleges és érdekes élethelyzet volt, de nem merült fel bennem, hogy én valamit feladok, elveszítek, ha egy időre abbahagyom. Más volt akkor az életfeladatom.

- Nem könnyű feldolgozni a hozzánk közel állók elvesztését, hosszú idő kell megbirkózni a gyásszal. Sikerült már?

- Nem is tudom, hogy egyáltalán sikerülhet-e valaha az embernek elgyászolni az anyját. Hiszen úgy jöttünk a világra, hogy ő ott volt és nehéz elfogadni, hogy megy az élet tovább nélküle. Még ma is azon kapom magam, hogy nyúlok a telefonért, mert valami olyan történt, amit először neki szeretnék elmesélni. Még nem sikerült elengednem.

- Mivel telt az elmúlt másfél esztendő?

- Hú, nagyon sok mindennel. Az biztos, hogy az elmúlt időszak nem a karrierről szólt, hanem szinte kizárólag a családról, amelyben az én szerepem eléggé összetetté vált: egyszerre voltam az anyját búcsúztató gyerek, a kisfiam édesanyja, és most már valakinek a felesége is.

- Keveset szokott elárulni a magánéletéről, annyit azonban tudtunk, a kisfiát egyedül nevelte. Ezek szerint férjhez ment?

- Igen. Úgy látszik, az élet tőlem az egyik kezével elvesz, a másikkal pedig ad.

- Ez nagyon rejtélyesnek hangzik...

- Pedig nem az. Csak nem éppen szokványos történet a miénk. Még kormányszóvivőként ismertem meg a leendő férjemet, aki özvegy volt, és hirtelen egy nagycsaládban találtam magam. Amióta összeházasodtunk, öten élünk együtt. Három gyereket nevelünk, a lányok öt és tizenöt évesek, köztük van az én tizenkét éves fiam. Ez aztán tényleg egy igazi női szerep! Folyamatosan tanulok, hiszen annyira más szituáció, mint amiben korábban éltem. Élvezem, hogy előjön belőlem a "tyúkanyó" természet, a gondoskodás, az esti vacsorakészítés, a közös ünnepek öröme. Szerencsére a gyerekek is jól megértik egymást. Most már hiszek abban, hogy ennyi idősen is lehet teljesen új életet kezdeni. Boldogok vagyunk együtt és mindannyian nagyon vigyázunk rá, hogy így is maradjon.

- Közben a munkába is visszatért, az Erzsébet program szóvivője. Mennyire érzi "testhezállónak" a szociális üdültetés népszerűsítését?

- Abszolút. Nagyon közel érzem magamhoz, hiszen gyerekeknek, rászoruló embereknek, családoknak, fogyatékkal élőknek nyújtunk segítséget. Nem is keveset, hiszen a program évente három milliárd forintból gazdálkodik. Az a dolgom, hogy az érintettek minél szélesebb körben megismerjék a lehetőségeket és éljenek velük. Azt gondolom ez jó ügy és őszinte szívvel tudom képviselni.

Kormányszóvivőként az egész ország megismerte, milyen volt újra visszatérni a nyilvánosságba? - kérdeztük Nagy Annától.

- Számomra természetes, sőt jó érzés volt találkozni a régi ismerős újságírókkal. Az utcán is sokan megismernek, megszólítanak, ami jól esik, bár az ilyen típusú népszerűség számomra sosem volt életcél - válaszolta kérdésünkre Nagy Anna, az Erzsébet program szóvivője.