Kern András a dalokról, a csalódásairól és a nagyon rendes fiúkról

A Kossuth-és Jászai Mari-díjas, kiváló és érdemes művész nemrég a Veszprémi Petőfi Színházban lépett fel. A Lövölde tér című koncertje hatalmas sikerrel ért véget.

- Mikor járt utoljára Lövölde téren?

- Talán fél éve, amikor ennek a koncertnek a plakátját fotóztuk.

- Hideg volt?

- Érdekes, tényleg hideg volt. Átfújós hely.

- Átfújta a szél az ön legendás számát is az emberekhez...

- Sokszor megkérdezik tőlem, laktam-e és jártam-e ott régen, s mindig mondom: nincs személyes közöm és kötődésem a térhez. Annak idején akartam írni valamit a szerelemről, a gyerekkori érzésekről. A Kosztolányi Dezső térre udvaroltam, azt meg nem lehetett jól énekelni, a Lövölde teret meg igen. Ilyen egyszerűen történt.

Kern András: fontos milyen nyomot is tud hagyni maga után az ember (Fotó: Penovác Károly)

- Az is egyszerűen megfogalmazható, hogy az ön színészdalai egyfajta vallomások, hangulatok vagy inkább önkifejezések Kern Andrásosan?

- Talán mindegyik együtt. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy amikről éneklek, azok hozzászólások a világhoz. Nagy és érdekes találmány a dal, 3-4 percben elmondhatóak olyan dolgok, amelyek megragadnak, megmaradnak az emberekben.

- Mitől függ az, mi marad meg a közönségben?

- Nem tudni. Arról tudok mesélni, ahogy látom a világot. Nem politikailag, hanem hétköznapi egyszerűségben. Mitől szép egy lány keze, miért telefonálunk valakinek, milyen a szerelmes ember, emlékszik-e a régi jégpályára, miért hideg a Lövölde tér, milyen nadrágot szeretünk felvenni, miért sértődünk meg a másikra. Ezek pedig elérik az embereket. Sokszor mondták nekem, tudja, én úgy ismertem meg a feleségem, hogy ön egy kockás sálról énekelt, én pedig elküldtem neki egy olyan sálat a dalával együtt. Látja, így a kockás sál is megmaradhat az emberekben. Ezt a szöveget egyébként Sztevanovity Dusán írta.

- Szentimentális egyéniség?

- Nem, inkább érzelmesnek mondanám magam.

- Régen nem ilyennek tűnt, hanem inkább nehéz, smirglis természetű embernek látszott.

- Érzékeny voltam én mindig, csak kicsit tagadtam. Féltem vállalni így magam, nem szerettem volna szentimentálisnak tűnni, mert azt pejoratívnak gondoltam, túl érzelgősnek sem akartam látszani. Így ezeket a dolgokat el is tartottam magamtól, s lehet, ezért sem tűntem érzelmesnek.

- A fanyarsága, keserűsége is elmúlt már?

- Nem voltam én keserű, csak esetleg akadtak rossz pillanataim. Ez amolyan álkép, így alakult ki, vagy talán túl szemérmes voltam, hogy kimutassam az érzelmeim, de ez a korral javult.

- A közelmúltbeli súlyos betegsége hozzájárult ehhez?

- Nem hiszem, nem vettem észre magamon.

- Megijedt a haláltól?

- Igen, de nem olyan nagyon. Hirtelen jött ez a gyomorvérzés, ijesztő volt látni, azt, hogy az orvosok is megijedtek, mert nem lehetett tudni, a gyomrom vagy a májam vérzik. Utóbbiba bele szoktak halni. Aztán mondták az orvosok, hogy maga ne igyon, ne egyen, ne cigarettázzon, ne stresszeljen, s minden rendben lesz. Szóval, azóta semmit nem csinálhatok.

- Hogyan viseli?

- Nehezen, de legalább nem vérzik a gyomrom.

- Tud így is olyan bohéman nézni a világra, mint eddig?

- Nem tudok, de ez nem a betegség miatt alakult így. Öregszünk, változik a világ, s ez a világ nekem annyira nem tetszik. Ha az 1970-es években lettem volna annyi idős, mint most, akkor talán nem zavart volna, hogy mennek az évek. Ma kevésbé van rangja, érdekessége, megbecsültsége a színésznek. Abban az időben a televízióról azt tartották, az egy kulturális közvetítő eszköz, azt gondoltuk fiatal színészként, a doboz azért van, mert az új művészeknek képes megjelenési formát adni. Tele van tévéjátékkal, dramatizált irodalommal, költészettel és ez egy útja a színészetnek. Megismerhetnek bennünket. Mostanra teljesen megváltozott minden. A színészek közül alig szerepel valaki a tévében, akkor is beszélgetni, meg főzni hívják az embert. Filmek nem készülnek mostanában, sőt, ma már úgy keresnek szereplőket műsorokhoz, amatőrök jöjjenek, ne színészek. A színészet visszaszorult a színházakba. Ezért aztán, aki tud, az a három, elmegy valamilyen show-műsort vezetni.

- Vagy elmegy a Heti Hetesbe. Pénzért, a szereplésért, vagy jókedvében vállalja azt a műsort?

-  A középső miatt. Szeretek a tévében lenni. Úgy is kezdődött a pályám, hogy gyerekszínész voltam, majd jött a Ki Mit Tud?, a háromnegyed ország megismert és ez tetszett nekem.

- Olvassa magáról az interneten a kommenteket, mert azok sok mindent írnak Önről, néha bántóakat is, egyes esetekben még a politikát is belekeverik?

- Nem használom az internetet, s amúgy sem nagyon politizálok. Mondhatjuk, született baloldali vagyok, családilag így alakult, ezt hozom magammal, de nem tulajdonítok ennek akkora jelentőséget.

- A rendszerváltás eufóriájában sem gondolkodott azon, hogy változtasson a nézetein?

- Nem, mert nem volt az olyan eufórikus változás.

- Csalódott?

- Nagyot nem, de bizonyosan szempontból mégis igen. Azt hittem, ugyanolyan jó marad ez a szakma, mint addig volt. Nézze, én sokat nem érzékeltem a puha diktatúrából, fiatal voltam, szerettem iskolába járni, filmrendező akartam lenni, derűs fiatalemberként azt sem tudtam, itt vannak az oroszok. Sosem láttam őket. Aztán az 1980-as évek végén mondták, hogy megszűnik az elnyomás, kimentek a ruszkik és itt a szabadság. Azóta pedig azt látom, hogy a kultúra rettenetesen háttérbe szorult, nem fontos már, elkezdődött egy romlás, lassú folyamat ez, de mindig egy kicsit rosszabb. Ebből a szempontból csalódtam.

- Na és a szabadság értéke?

- A szabadságunk nagyobb lett, de erről nekem mindig az jut az eszembe, amikor annak idején Verebes Pistával beszélgettünk, hogy Pest legyen egyszer olyan mint Bécs. Gyönyörű, tiszta, elegáns, az emberek szép ruhában, nyugodtan, boldogan sétáljanak, járjanak sokat színházba, moziba. Szóval, legyünk olyanok, mint a nyugati városok, Párizs vagy London, s egyszer érjük utol majd őket. Nem értük utól.

- Ön viszont abban utolérhetetlen, hogy nem szerződött el soha a Vígszínházból, 43 éve tagja a társulatnak. Miért ilyen hűséges?

- Így alakult. Nincs ebben sok tudatosság. Valószínűleg azért vagyok ott, mert soha nem volt semmi bajom a színházzal és a színháznak sem velem. Igaz, a pályám elején kevés szerepet kaptam, aztán ez megváltozott. Amennyi rendező pedig járt és jár ebben a színházban, az olyan, mintha lettem volna Kaposváron, Veszprémben, a Katona József Színházban, a  Radnótiban, a József Attila Színházban vagy a Centrál Színházban, ahol most is játszom vendégként.

- Nagyon megfontolt, bölcs és nyugodt embernek tűnik, nem látom nyomát a karcos egyéniségének, amelyekről azért kollégái többet tudnának mesélni.

- Most beszélgetünk, kávézunk, minek kiabáljak. Az igaz, ha dolgozom, akkor valóban nagypofájú vagyok, ordítok, mindenbe beleszólok, néha összeveszek emberekkel.

- Ezek a feszült pillanatok abból is adódnak, hogy egyszer olyasmit mondott, hogy jobban szereti a tehetséges színészt, mint a rendeset?

- Mondtam hasonlót, csak talán nem így, egy mondatba összesűrítve. Tudja, nekem Latinovits Zoltán a példaképem. Róla aztán mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy nagyon rendes színész, tisztességes, jó fiú volt. Belerúgott kollégákba, ártott sok embernek, ivott, balhézott. Ám, amikor próbált, vagy játszott, az valami csoda volt. Ha az ember nézte őt, tudta mi a különbség a kis tehetség és a nagy tehetség között. Ezért én nem a kis tehetséget, hanem a nagyot szeretem és keresem mindenben. Ebből a szempontból a rendes fiúk nem olyan érdekesek.

- És az érdekes, mi marad fenn az ember után ezen a pályán?

- Igen, ez már nekem is érdekes. Most lehet, hogy olyat mondok, amivel nem mindenki ért egyet, de szerintem az ember fiatalkorában főként azért választja ezt a pályát, hogy a nőknek tessen. A szex mozgatja ekkor a világot, a csajoknak lehet imponálni, hogy valaki színész, fönt van a színpadon, ismert és népszerű. Hosszú ideig megy ez, aztán az ember elkezd gondolkodni, milyen nyomot is tud hagyni maga után az életben és ez lesz a hajtóerő.

- Önről mit mondjon majd az utókor?

- Nem tudom, mindenki mást, de még ne temessenek. Beszéljenek arról, hogy emlékszel, amikor a Kern András ezt meg ezt mondta a rádióban,a filmen, a színpadon, így nézett, vagy azt a dalt énekelte... Hatott ránk, megérintett, sírtunk, röhögtünk, és az milyen nagy dolog volt. Mindegy, csak azt ne mondják, hogy tehetségtelen volt.

- És rendes fiú is volt?

- Na, azt meg főleg ne mondják!