2012.11.19. 11:55
Tizennégy év börtön után szabadon
Devecser - "Összesen 13 évet és 10 hónapot töltöttem le. Ennyi ment el az életemből. A börtönévek alatt az ember naponta megküzd a túlélésért, hogy egyszer meglássa a napfényt a kapukon túl" - néz szembe múltjával O. S., akit emberölésért 18 évre ítéltek.
Jó magaviseletéért előbb szabadulhatott a közelmúltban. Megkerestem, hogy elmondja, miként látja visszatérését a családba, a társadalomba, és őt hogyan fogadják?
Tizenhárom év után most ismertem meg személyesen. Annak idején csak hallottam róla, mert mire riporterként kiértem a tragédia helyszínére, a devecseri házból már elvitték, azzal gyanúsítva: úgy megütötte élettársa gyermekét, hogy az belehalt a sérüléseibe. Akkor ott csak a rémült családtagokkal találkoztam, és várandós élettársával az ajkai kórházban.
Most hosszas egyeztetés után Devecserbe beszéltük meg a találkozót, de mire odaértem, ő már elment.
- Dolgom van, ezért indulnom kellett. Noszlopon vagyok már a buszmegállóban, mert utazom tovább Pápára, hogy kifizessem a gyűjtött fa árát az erdészetnél. Tudja, édesapámnak szedünk össze télirevalót a hozzátartozóimmal együtt - hallom a telefonban.
Kérésemre, hogy várjon meg, míg odaérek, annyit mond: - Talán.
Megvárt. O. S.-nek határozott kézfogása van, miközben a szemembe néz, kicsit elmosolyodik.
- Bizalmatlan? - kérdem. - Dehogy, csak az emberek semmibe veszik a másikat, nem köszönnek meg, ellenségesek - sorolja. - Engem ugyan nem bánt senki, de ezt látom az emberek szeméből. Tudja, a börtönévek sok mindenre megtanítanak, ott megáll az idő, lehet gondolkodni, magunkba tekinteni, firtatni a másikat, egy idő után szokássá válik, hogy figyeljük egymást.
- Életem legszebb napja volt az idei október 22-e. Hajnali négy órakor léptem ki a szegedi börtön ajtaján, ahonnan busszal utaztam egy darabig, aztán egy hozzátartozóm jött értem, hogy hazavigyen autóval. Soha nem felejtem el azt, amikor szabadon felszállhattam egy buszra - néz maga elé. - Ennél az volt nagyobb boldogság, mikor hazaértem, és apám megölelt. Húgaim gulyást főztek.
O. S. a börtönben békében élt a többiekkel, azt mondja, nem bántotta, nem piszkálta őt senki, a mosodában dolgozott, jó magaviseletét jelzi, hogy évekkel előbb szabadulhatott.
- Amikor hallottam, hogy 18 év börtön vár rám, úgy éreztem, jobb lenne meghalni. De a családom erőt adott, tudtam, rájuk számíthatok. Most új életet akarok kezdeni, dolgozni, talán családom is lesz még egyszer. Minden nap keresek munkát, annak előtte egy építőipari cégnél dolgoztam.
O. S. a történtek óta nem tud semmit volt párjáról és akkoriban született gyermekükről. A férfi úgy tudja, a fiú nevelőszülőknél van.
- Emlékszik, mi és miért történt akkor? - kérdem és ezzel akaratlanul is kizökkentem a békéjéből.
- Higgye el, nem szándékosan tettem, tudom, borzalmas dolgot követtem el - mondja halkan. - Akkor minden összejött nekem. Meghalt édesanyám, rengeteg egyéb problémám adódott, és nem tudom, valójában mi is történt velem abban a percben! Erről nem akarok többet mondani.
- Mentők, rendőrség és emberek a házunk előtt. Ez fogadott minket, amikor a munkából, iskolából hazaértünk - mindezt már O. S. széparcú húgától tudom meg családi körben, ahová először nehezen jutok be. Mit akar itt, miért jött, kit keres? - áll elém az ajtóban a szúrós tekintetű apa. Mielőtt válaszolnék, elé pattan gyorsan a széparcú, aki kijelenti: "magát ismerem, tizenhárom évvel ezelőtt járt már minálunk, na, jöjjön beljebb!" - kiáltja, mire az apa megbékél. Bent a konyhában étel fő a sparhelten, egy apró gyerekkel nagylány játszik, egy asszony vásárlásból érkezik éppen, körülöttem vagy kilencen nyüzsögnek, jönnek-mennek, férfiak, nők, unokák. - Látja, ez az én családom - büszkélkedik az apa, aki nyugdíjazása előtt harminc évig az építőiparban dolgozott. - Hat fiam és hat lányom van, mindegyikük dolgozik vagy tanul, jó szakmát, nyelveket is. Reméljük, nem bélyegez meg minket a társadalom örökre, azon vagyunk, hogy bizonyítsuk, a fiam képes új életet kezdeni.
A legkisebbet, a három hónaposat közben O. S. dajkálva hozza ki egy szobából etetésre, miközben a többiek elmondják: borzasztó volt, amikor nem volt itthon S. - Most azon vagyunk, abban segítjük, hogy visszailleszkedjen, dolgozzon, új életet kezdhessen. Dolgos gyerek, nem lesz vele semmi gond többé.
O. S.-et félti a család, kísérik mindenhová. Megtudom: a rendőrség meg a gyermekjóléti szolgálat sokat segít. Utóbbi az apróságok miatt jön, és mindig rendben találja a dolgokat. A rendőrség annak idején védte őket, mert fenyegették a családot a történtek miatt.
- Körülnézhetek abban a másik szobában? - mutatok kérdőn arrafelé, ahol O. S. élettársával lakott, és akkor, több mint 13 évvel ezelőtt hátrahagyott játékokat találtam. A helyiséget azóta bővítették, négy ágy van benne. Ebben laknak a férfiak, köztük S. is.
- Disznót vágok karácsonyra, meg veszek darált húsnak valót, hogy legyen kolbász, mert azt a fiam nagyon szereti. Tudja, egy apának a fia mindig a fia marad - mondja ki a családfő, amit érez.
Aztán még elismétli, milyen nagy megrázkódtatás volt ez az egész tragédia a családnak.
A kriminálpszichológus szerint a börtönviselt emberek lehiggadnak, nyugodtabbak lesznek, jobban kontrollálják viselkedésüket, törekednek a visszailleszkedésre. Kérdés egyfelől az, hogy korunk társadalma jó alapot ad-e ehhez, másfelől felvetődik az is, hogy van-e elég elszántság és erő ezekben az emberekben?