Töprengések

De mivel ez azért mégis kicsit túlzás lenne, lett hát a fenti: Töprengések szépséges önmagunkról. Hiszen minden ember egy jó adag kreativitással születik, ez az egyik legalapvetőbb megkülönböztető jegyünk a „nagy hordában”. Ez tett bennünket emberré annak idején, ez sugallta a trükköket, hogy legyőzzük a nálunk sokkal erősebb vadállatot, ez a kreativitás vezette az ősművész krétáit Lascauxban és Altamirában, hogy több százezer csodálatos rajzot hagyományozva ránk, máig is elgondolkoztasson bennünket: ki is akkor a nagyobb? Ő, aki túlélte a jégkorszakot, villámot, földrengést, tűzhányót és a szellemeit, vagy a „mai homo” felhőkarcolóinkkal, mikro-, makrovilág- és Isten-ostromainkkal? Ki is akkor a kreatívabb? Na jó, legyünk mai magunkkal legalább annyira méltányosak, hogy adjuk meg magunknak az egyenlő bánásmód elvét. Egy biztos: amióta lejöttünk a fáról, tele vagyunk kreativitással. Túlcsordul belőlünk, mindnyájunkból. Teremtésünktől napjainkig. Születésünktől halálunkig. A művészet ott szunnyad, sarjad, erjed, fortyog mindnyájunkban, mind onto-, mind filogenetikus szinten, kezdetektől a „végeinkig”. És nemcsak a vonatkozásban, hogy fogékonyak vagyunk rá, kívánjuk, igényeljük, elvárjuk, hanem oly módon is, hogy mindnyájunkban ott munkál az ősidőktől létező késztetés, hogy e fogékonyságunkat ki is fejezzük.

Hímzünk, szövünk, fonunk, ládikát, szobrot, képet, katedrálist kreálunk, nyomokat vésünk az idő falán. Mennyi energia, és mind-mind haszontalan, hiszen az egyetlen oksági haszon azon tevékenységek köre, amely a létfenntartást hivatott kiszolgálni. Ahogy ezt annyi más faj is remekül csinálja évmilliók óta. De bezzeg nekünk! Ennek a jelentéktelen méretű – és még agysúlyát tekintve sem kimagasló –, rebellis fajocskának, nekünk aztán ez nagyon kiverte a biztosítékot. Merthogy csak ennyi? Ennyi a lét? Nemcsak az ősi fa nyugalmát vagy az édenkertét nem tudtuk elviselni, nemcsak a gőzgéppel és picinyke bolygónkon való sétafikálással nem értük be, nekünk nukleáris energia és kvantumfizika kellett, Holdon való császkálás, és még mi minden egyéb? De csináljunk bármit, találjuk fel akár az időgépet, feszegessük a tudomány korlátait naponta, az a „másik” isteni énünk rendszeresen el-elcibál a racionalitás szűkre szabott, egzakt ösvényéről.

Az életveszélyes, de tök izgi dzsungelbe. Ilyenkor megmerítkezünk a tápláló, hűs forrás, a művészetek vizében, és teremtünk, mint Isten, átélve az ő örömeit, nyomokat hagyva az idő falán. Most már csak az a kérdés, hogy hagyjuk-e felszínre kerülni? Üstökön ragadva, hogy teremtsen. Ha nem is akkorát, mint Isten, de méltót az ő képmására. Vagy bedugjuk a palackot, hogy a dzsinn ott fortyogjon, pusztítson magunkban? Kérdőjeleket, hiányérzetet, fekélyeket fakasztva, ahelyett, hogy a szivárvány csodáit varázsolja naponta körénk. Mert művészet nélkül élni lehet, de minek?

Tihanyiné Bálint Zsuzsa festőművész