Ez a mi erőnk

Van egy nép Európában, amely nem fegyverrel, vérrel, hanem az éneklés erejével vívta ki önállóságát, szabadságát: az észtek.

26 éve, 1990 nyarán jártunk először Tallinnban Veszprém Város Vegyeskarával, és vettünk részt azon a történelmi dalünnepen, amelyen a Szovjetunió elnyomása alól békésen, okosan kibúvó kicsi nemzet hosszú évtizedek orosz fennhatósága után először énekelhette ismét az anyanyelvén, könnyek között ősei dalait. Egy hónapja tértem vissza másodszor Észtországba, és találkoztam az Éneklő forradalom című felemelő dokumentumfilmmel, amely erről a számunkra is felejthetetlen időszakról mesél. A veszprémieknek több oldalról is érdekes lehet a betekintés a daloló nemzet életébe, egyrészt az idei Finnugor kulturális főváros programjai miatt, amelyek között nemes helyet foglalnak el az észt kultúra bemutatói. Érdekes az Europa Cantat tavalyi pécsi élményei után, ugyanis a következő európai dalostalálkozó Tallinnban lesz. A kultúrájához ragaszkodó európai kórusmozgalom nem találhat ennél méltóbb helyszínt a 2018 nyarán megrendezendő XX. (!) Europa Cantat fesztiválhoz. Magam - mint a nemzetközi szakmai szervezőbizottság tagja - meghatódva és nagy örömmel látogattam végig a középkori Hanza-város gyönyörűen rendbe hozott tereit, az új hangversenytermeket, zeneakadémiát és a dalmezőt, ahol a kagyló formájú óriásszínpadon 20- 25 ezer énekes tud együtt lélegezni, a szemben lévő, fűvel borított nézőtéren pedig elfér az észteknek majdnem a fele. Az első dalünnepet 1869-ben tartották, a 19. századi nemzeti mozgalom egyik látványos elemeként, ekkorra már az észt folklór gyűjtői óriási anyagot adtak közre a népdalokból és -táncokból is. A 20. században észt földön felváltva átgázoló német és orosz birodalmak borzalmai között ezek az ötévenként megrendezett dalünnepek tartották életben a nemzeti tudatot és a jövőbe vetett reményt. Zeneszerzőik ellátták a kórusokat népzenei feldolgozásokkal és hazafias kompozíciókkal. A kórusmozgalom legnagyobb egyénisége Gustav Ernesaks volt, akinek vezényletével még a veszprémiek is énekeltek. A fiatalabb generációból a legismertebb kórusnevelő Veljo Tormis lett, aki 1962-ben eljött a 80 éves Kodályt felköszönteni. Ott még most is képzett zenepedagógusok tartják az énekes foglalkozásokat az óvodában, és az itthon emlegetett „mindennapos éneklés” még élő valóság. Nem programként, nem nyűgként, hanem szükségletként, az összetartozás kifejezéseként! Véletlen-e, hogy bárhol találkozunk észt kórussal a világban, biztosak lehetünk a zenei és közösségi élményben? Tavaly a Vivace fesztiválon nálunk járt egy kórus Tartuból, testvérvárosunkból. Ajándékba egy ifjú zeneszerző művét hozták (Part Uusberg-Juhan Liiv: Muusika), amelyet Veszprém Város Vegyeskara már sajátjaként, sokszor torokszorító meghatódottsággal énekel észt nyelven, amiről nem vagyunk ugyan meggyőződve, hogy annyira rokon a magyarral, de hogy a muzsikuslelkeink rokonok, az egészen bizonyos.

Erdélyi Ágnes karnagy